A cikksorozat első része ITT található!

- Eme kis kitérő után térjünk vissza a dzsungelbe!

- Rengeteget gyalogoltunk esőerdőn keresztül, hatalmas élmény volt. Egy idő után elveszted az idő- és térérzékelésedet és egyszerűen csak a „túlélésért küzdve” vonszolod magad a forró és párás dzsungelben.

Valahol egy hegyre felmenetben - magam is csodálkoztam, soha nem történt még velem ilyen - egyszer csak feladtam, muszáj volt megállni, nem bírtam már tovább mozogni, muszáj volt pihennem - pedig sokfelé megfordultam már életemben és elég jó erőnlétben voltam akkoriban. Turistautak nem léteznek az őserdőben, neked kell ösvényt vágni a rengetegben, ami komoly kihívás a légmozgás nélküli, sűrű, fullasztó levegőben.

- Mi a helyzet a veszélyes állatokkal az ottani esőerdőkben?

- Vannak bőven. Kígyók, pókok, skorpiók… Nagy testű ragadozókkal nem találkoztunk, őshonos nem is igazán van errefelé, viszont akinek rovariszonya van, az nem érezné jól itt magát, tenyérnyi pókok vannak mindenfelé, még a szállásunkon is volt egy a szobában, ami pont a fejemen landolt, miközben fotóztam. Tisztára úgy éreztem magam, mintha a Nyolcadik utas a halál egyik szereplője lennék.

Erről jut eszembe, amit nagyon szeretnek a fülöp-szigeteki emberek, az a kakasviadal. Szerintem meg borzalmas, förtelmes szórakozás. Ők viszont annyira komolyan veszik a dolgot, hogy rendesen kakasfarmokat tartanak fent, ahol tenyésztik és nevelik a viadalokra szánt madarakat.

Mi is voltunk egy ilyen helyen, először el nem tudtuk képzelni, mik azok a pici, sátorszerű fa tákolmányok a földön, míg ki nem derült, hogy azokban laknak a kakasok. Ki vannak hozzájuk kötve, egymástól pont annyi távolságra, hogy ne tudjanak egymásnak ugrani és ott hűsölnek alattuk napközben.

A helyieknek egyébként, bármerre jártunk, hatalmas élményt jelentettünk, mivel legtöbbjük soha nem látott még fehér embert, talán csak a TV-ben. Fantasztikus volt átélni azt, hogy ennyire kíváncsiak ránk és örülnek neki, hogy számukra teljesen idegen kinézetű emberekkel találkoznak.

Az orromat például imádták, állandóan fogdosták, bárhova mentünk, pedig relatíve átlagos méretű orrom van, de az övékhez képest hatalmas. Meg voltak érte őrülve, hogy milyen nagy és milyen szép formája van...

Igen sok törzsfőnökkel találkoztunk az utunk során, minden falunak van ugyanis egy vezetője, de mind közül a legbizarrabb az a fickó volt, akinek az a szokása, hogy felnevel egy kis majmot, eteti, itatja, majd mikor felnő és lekölykedzik, megöli és megeszi, az utódját pedig újra felneveli és kezdődik az egész elölről… Hogy miért csinálja ezt? Ki tudja.

Ezek azok a kulturális különbségek, amivel egyszerűen nem tudsz mit csinálni, egyszerűen el kell fogadni, hogy itt ez van, és kész. A másik dolog, amit nem tudtam hova tenni, hogy imádják a karaoke-t. Nem találtál olyan háztartást, ahol ne lett volna egy karaoke gép, még a legótvarabb putriban is volt egy.

Visszatérve a majmos törzsfőnökhöz, ő szervezett nekünk egy hajós utat lefelé a folyón, a dzsungelben, a folyóparton élő népek meglátogatására. Nekünk eleve az volt a tervünk, hogy az időnk nagy részét nomád körülmények közt, az őslakókkal töltsük el a Fülöp-szigeteken.

Ez végül sikerült is, mivel a törzsfőnök segítségével el is jutottunk ezekbe a folyó menti falvakba. Voltak köztük, akik a víz mellett éltek, de olyanok is, akik konkrétan a vízen éltek. Aztán később eljutottunk olyan törzsekhez is, akik a dzsungel mélyén éltek és ők végképp nem láttak még hozzánk hasonló fehér embereket.

Mint utóbb kiderült, az itteni tanítónő látott mégis fehér embert, a TV-ben, mégpedig Bruce Willis-t egy filmben, és, csak, hogy lásd, mennyire egyformák vagyunk nekik, azt mondta, én kiköpött mása vagyok. Pedig nem. A hajóutunk során, ahogy említettem, megnéztünk több vízi falut is, a viskókat hatalmas, egymáshoz kötözött farönkökre építik, így nem okozhat kárt a házakban a monszunkor jelentkező árvíz, mivel azok a víz felszínén lebegnek, a parthoz kötözve.

Ezek a falvak egyébként a part mentén úgy három-négy kilométerre vannak egymástól és a legtöbb rendelkezik iskolával is, ami természetesen szintén a vízen lebeg. Évente két-három hónapot járnak a gyerekek iskolába, a tanár addig ott lakik náluk, aztán pedig megy sorban tovább a következő faluba a folyó mentén.

- Miből tartják fent magukat az itt élő emberek?

- Legfőképp halászatból élnek, emellett gyűjtögetnek az erdőben és veteményes kertet gondoznak. Tipikusan az az életforma, amit a nyugati civilizáció már elfeledett régen. Egy átlag turista természetesen ebből mit sem lát… Hatalmas a kontraszt a hófehér homokos turista paradicsomok és az utunk során megismert mocsári vidékek között.

Kicsit hasonlított egyébként ez a lápos terület az itteni Bodrogközre árvíz idején. Visszatérve a kérdésre, mivel munkalehetőség nincs, ezért az önellátásra vannak főként berendezkedve az itteniek.

A fakitermelés és a rattan feldolgozása is megélhetési forma. Hatalmas területeken irtották már ki sajnos az erdőket, elsősorban a tikfát termelik ki őrületes mennyiségben, aztán pedig a kivágott fát a folyón úsztatják le a kikötők felé.

Nagy családi közösségekben élnek egyébként az emberek, sok gyerek van és több generáció él általában egy fedél alatt. Mi pedig ott laktunk és aludtunk köztük pár napig, ami életreszóló élményt jelentett nekem. Az alvásról még annyit, hogy ágyak nincsenek, a földre terített gyékényen töltöttük az éjszakákat.

Az itt lakók amúgy teljes mértékig a vízből élnek, halásznak, - például elektrosokkal - isznak, mosnak, mosakodnak benne, de a dolgukat is folyóban intézik el. A folyásirányban haladva a folyamat úgy zajlik, hogy először van a főzőrész, azt követi a mosó, majd a mosdó rész, végül a falu legalján a WC.

Értelemszerűen mindent visz lefelé a víz, szóval a következő falu a folyón megkapja mindazt, ami a fentebb levő településen a vízbe került. Persze én is kérdeztem a helyiektől, hogy ez így rendben van-e? Szerintük az a három-négy kilométer, amennyivel a legközelebbi település lejjebb van, pont elég a folyó öntisztulásához.

- És ezt ők tényleg elhiszik?

- El, és igazából valóban nincsen semmi bajuk...

- Milyen ételeket esznek a vízen lakó emberek?

- Rizset, kukoricát, maniókát, édesburgonyát, mindenféle gyümölcsöt, aminek a nevét sem tudom, illetve halat főként. A Fülöp-szigeteken található egyébként azt hiszem a világ legnagyobb egybefüggő rizs ültetvénye.

- Hova mentetek innen a vízi faluból tovább?

- Innen egy szintén fehér emberek által valószínűleg nem sűrűn látogatott helyre mentünk, egy őserdei faluba, ami egész mélyen helyezkedett el a dzsungelben. Az utazásunk igen kalandos volt, mivel ennek a szigetnek a nagy részén három csoport, a kormányerők, a fegyveres lázadók és a muszlim lázadók folyamatosan miniháborúkat vívnak.

Nekünk pedig pont egy ilyen területen kellett átkelnünk. Éppen ezért indulás előtt elmentünk a helyi kormányzó hivatalába - amiben egy helyi keresztény pap segített minket - és elmagyaráztuk, hogy meg szeretnénk ismerni az itteni közösségek életét. Szerencsére tudott segíteni nekünk a kormányzó és elintézte, hogy át tudjunk menni az utunk során az ellenőrzőpontokon és a "frontvonalakon".

Kaptunk tőle ehhez szükséges útiokmányokat, sőt még telefonáltak is mindhárom szembenálló fél vezetőjének, hogy "helló, most három fehér ember fog átkelni a területeteken, szóval jó lenne, ha pár napig abbahagynátok a gyilkolászást!"

- Ha jól tudom a túszejtés is jellemző a Fülöp-szigeteknek ezen a részén…

- Így van, első sorban Mindanao dél-nyugati részén, Zamboanga-n fordul elő a túszszedés. Ott ezt szinte iparágként űzik. Bejáratott hagyományai vannak a dolognak, azt csinálják, hogy összefogdossák az arra járó idegeneket - sok külföldi cégnek vannak ugyanis arrafelé érdekeltségei, főleg hajózási vállalkozásoknak, olajvállalatoknak -, minden foglyot jól tartanak, fullos ellátásban részesítenek egyébként, majd közlik, hogy mennyi váltságdíjat követelnek, és ha megtörténik a megállapodás, számlát adnak a cégnek fogvatartásról!

- Ez azért elég szürreálisan hangzik!

- Igen, de tényleg így van. Régen nem adtak számlát a cégeknek, csupán követelték tőlük a dolgozóikért a váltságdíjat, mivel azonban a vállalatok ezt nem tudták költségként elszámolni, sokszor meghiúsult az üzlet, éppen ezért döntöttek a számlaadás bevezetése mellett. Persze a cégek most sem tudják elszámolni ezt a kiadást, de legalább van róla valamilyen papír, hogy hova is tűnt el az az ötvenezer dollár.

- Ti viszont biztonságban voltatok, ha jól értem…

- Így van, minket védett a kormányzó előbb említett útiokmánya. Nos, a falut, ahova igyekeztünk autóval nemigen lehet megközelíteni, így egy darabig motorral mentünk inkább, kettőt béreltünk, vezetővel együtt és nyolcan utaztunk, hátizsákostól, mindenestől…

Egyébként nagyon segítik egymást a helyiek, például azzal, hogy a motorok tankját mindig másfél literes kólásflakonokkal töltötték fel, így aztán időről-időre meg kellett állni üzemanyagot venni, amit folyton csak és kizárólag a műanyag palackokba töltöttek.

Persze mi ezt a szisztémát nehezen tudjuk megérteni, de ők így kedveznek egymásnak. Kaptunk egyébként katonai kíséretet is az utunkra, és a kormányzó irománya tényleg működött, ahol kellett, felmutattuk, és húzták is szét előttünk a szögesdrót úttorlaszokat.

Viszont egyszer csak átvágta az utat egy vízmosás, amin a motor nem tudott keresztül menni, így aztán fejünk felé a hátizsák és úgy evickéltünk át a vízen. Utána pedig hosszú-hosszú gyaloglás következett, aminek végén megérkeztünk az isten háta mögötti kis faluba.

Három napot töltöttünk el ott a helyiek közt élve, akik számára a fehér ember újdonság volt. Olyannyira érdekesek voltunk számukra, hogy még a szomszéd településről is átjöttek páran megcsodálni minket.

Valószínű, hogy jó ideig nem is fognak még nyugati emberekkel találkozni. Ki menne oda amúgy? A helyi törzsfőnöknél laktunk, akin végig látszott, hogy elképesztő büszke rá, hogy vendégül láthat minket. Felfoghatatlan élmény volt…

Az utolsó ott töltött napunkon megtanítottak minket a bambusztutajt készíteni, mi pedig ezzel, a saját magunk készítette tutajjal hajóztunk le a folyón. Épp emiatt alakult úgy, hogy a visszautunk hosszabb lett az odaútnál, ami motorozással, gyaloglással hat-hét óra volt, visszafelé viszont egy egész napig mentünk.

Nagyon kacskaringós egyébként a folyó, legalább olyan, mint a korábban emlegetett pálcikára húzott, sült tyúkbél… Hol keskenyebb, hol szélesebb volt amúgy a folyó, ahol összeszűkült, értelemszerűen gyorsabban haladtunk, a szélesebb részeknél meg szinte álltunk a vízben, ilyenkor volt, hogy húzni is kellett a tutajt.

Menet közben elszakadt a papucsom, így kénytelen voltam venni négyszáz! forintért egy helyi, kézzel csinált "nindzsa cipőt", ami baromi jó volt, strapabíró és kényelmes, nagyon kitalálták. A mai napig megvan egyébként… Hajókázásunk közben azért történt egy, s más, például láttunk fák tetejére épített tradícionális házakat a vízparton, aztán bivalyok átkelésében segítettünk a folyón, megérkezésünk után pedig a tutajhoz használt bambuszt odaadtuk a helyieknek, akik kerítést csináltak később belőle.

Szóval, nagyjából két hetet töltöttünk el Mindanao szigetén, helyi környezetben, és ekkor volt az, hogy mondtuk az útitársammal, hogy, jó-jó, eddig minden szép, de azért nézzünk már körül még jobban, ha már itt vagyunk!

Folytatás hamarosan!