A sorozat első része ITT található!

- Merre mentetek tovább?

- Elköszöntünk a házigazdánktól és repülőre szálltunk. Életem legfapadosabb repülőjáratára. Esküszöm azt hittem, szétesik a gép alattunk… Recsegett, ropogott minden, konkrétan halálfélelemem volt…

Manilába érkeztünk meg végül, ami elvileg egyike a legerőszakosabb városoknak a világon, bár mi ebből nem sokat tapasztaltunk. Innen busszal utaztunk fel északnak Banaue környékére.

Felkerestük a már korábban említett, állítólag a világ legnagyobb rizsteraszait, ahol sokat másztunk hegyet.

A képeken igazából nem jön át, de ezek a rizsültetvények nem kis dombokon vannak, hanem igen meredek hegyoldalakon alakították ki őket, mi pedig egyszerűen nem tudtunk betelni a látvánnyal, illetve a hely hangulatával.

"A teraszok kialakítása mintegy 2000 évvel ezelőtt kezdődött, bár a tudósok véleménye eltér azok eredeti célját illetően. A teraszok magas színvonalú szerkezet- és vízmérnöki ismeretek bizonyítékai. A művelésükkel, gondozásukkal kapcsolatos elméleti és gyakorlati ismeretek írásos feljegyzések nélkül rituálékkal támogatva, verbális úton öröklődnek generációról generációra.

A teraszok építése nagy odafigyelést és precizitást igényel. A völgyoldalak olyan meredekek, hogy csak kézi erőt lehet alkalmazni, bizonyos helyeken még a szántáshoz használt bivalyt sem tudják alkalmazni.

Az öntözéshez szükséges vizet a magasabb hegyekből vezetik le és egy töltésen belüli földalatti vízvezeték segítségével osztják szét. A decemberi vetés előtt a férfiak előkészítik a talajt, majd február-március környékén a palántákat a nők ültetik ki, és a júliusi aratásig gyomtalanítanak. A legalsó teraszoktól haladnak fölfelé a munkálatokkal.

A legmagasabban fekvő teraszok és falvak között akár 800-1000 méteres szintkülönbség is lehet, amit gyakran meg kell mászniuk a rizsföldeken dolgozóknak, mert a meredek hegyoldalakon az állati erőt sem tudják alkalmazni" - írja a vilagutazo.blog.hu.

Itt már több turistával is találkoztunk. Lent délen, Mindanao-n tulajdonképpen egyetlen külföldit sem láttunk, a különböző szeretetszolgálatok önkéntesein kívül.

Innen aztán stoppoltunk magunknak éjszaka egy távolsági „alvó buszt”, amin persze nem volt már hely, de mégis felengedtek rá, és végül az itteni Los Angeles városba érkeztünk meg.

- Volt valami konkrét célotok, hogy épp oda utaztatok, vagy ez csak egy megálló volt a busz menetrendjében?

- Valahol olvastuk, hogy van a város környékén egy vulkán, a Pinatubo, amit meg lehet mászni, ezért utaztunk oda, bár előtte semmit sem tudtunk róla.

- Ismerős ez a név, működő vulkánról van szó?

- Ha jól tudom, ez egy aktív vulkán, aminek a legutolsó, 1991-es kitörése óriási balhét okozott, az volt a huszadik század második legnagyobb kitörése. A tőle 20 kilométerre fekvő, kisebb városnyi, amerikai fennhatóság alatt álló Clark légitámaszpontot annak idején a kitörés szinte teljesen elsöpörte a föld felszínéről.

Az érintetlenül maradt pár kifutópályán később a helyiek repülőteret létesítettek, mi is innen szálltunk fel később, mikor Borneóra utaztunk. A vulkán 1485 méter magas, a túra kezdetén ilyen hatalmas nagy, ballonos kerekű terepjárókkal vittek fel minket egy darabon a kihűlt láván, onnan pedig még gyalogoltunk úgy jó két órát fölfelé.

Közben néztem a GPS-en, hogy még mindíg csak 1200 méteren vagyunk. Kérdeztem a kísérőnktől, mikor érünk már oda? Nyugtatgatott, hogy mindjárt ott vagyunk, mindjárt ott vagyunk. Na, gyalogoltunk tovább. Hosszan. Csak kérdeztem újra, messze van még? Aztán egyszer csak odaértünk.

Igazából egy hatalmas tavat láttunk magunk előtt a vulkán pereméről lenézve. Kérdezzük: De, hol van itt maga a vulkán? Nos, a tó alatt van, ugyanis a '91-es kitöréskor a vulkán teteje egy jó 300-400 méter átmérőjű körben egyszerűen lerobbant, így alakult ki a kráterben a tó, aminek gyönyörű színe van és kellemes meleg a vize, gondolom odalent melegítik rendesen. Hatalmas élmény volt úszkálni benne…

- Ez már a végefelé volt az utazásotoknak, ugye?

- Igazából még volt bő egy hetünk a tervezett hazaindulásig, tanakodni is kezdtünk, hogy mit nézhetnénk meg a környéken. Végül úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, ugorjunk át Borneóra. Ez a világ harmadik legnagyobb szigete, Malajzia, Indonézia és Brunei osztozik rajta.

Viszonylag olcsón sikerült repjegyet vennünk, átszámolva úgy húszezer forintért és át is repültünk Kota Kinabalu-ba, ami a sziget észak-nyugati, maláj részén helyezkedik el. A lakosság túlnyomó része muszlim vallású, komoly olajlelőhelyek vannak, így aztán igen gazdag része ez Borneónak. És itt újabb kérdések merültek fel. Menjünk le, délre búvárkodni, teknősökkel úszni, vagy menjünk fel inkább a hegyre?

Itt van ugyanis a Mount Kinabalu, ami 4095 méter magas, ami ugye nem kicsi és nem rossz dolog az ilyen hegyeket megmászni. Gondoltam, ez nem havas, nem görcsölős, de mégiscsak egy magas hegy és végül ez győzött, be is fizettünk erre a hegymászásra.

Olyan harmincezer forintért akarták nekünk eladni ezt a túrát, mivel itt kötelező egy kísérő felfogadása, mi pedig sikeresen tizenkettőért megszereztük az utat, mert, hát ugye a magyar már csak ilyen… spórol, ahol tud. Viszont ide csak úgy tudsz felmenni, hogy az első nap végén bejelentkezel a 3500 méteren fekvő menedékházba. A fizetett kísérőnkről annyit, hogy egyszer láttuk őt az út legelején, utána soha többet, azóta sem…

Menet közben összeismerkedtünk sok mindenkivel, köztük két holland lánnyal, illetve fülöp szigetekiekkel is, akikkel nagyon jól összebarátkoztunk és együtt vágtunk neki a hegynek. A Mount Kinabalu a nemzeti parkban található, elég közel az egyenlítőhöz, így aztán ottjártunkkor, ősszel is stabilan 30 Celsius fok fölötti volt a hőmérséklet.

Az első napi mászást egyébként eléggé elcsesztük, mert túl gyorsan mentünk fel és ez magával hozott némi kellemetlenséget magashegyi betegség formájában, mivel nem volt képes a szervezetünk megfelelően alkalmazkodni a hirtelen emelkedéshez. Mindegy is, túlestünk rajta, az éjszakát a már említett menedékházban töltöttük, ami 150 ember elszállásolására volt alkalmas és persze dugig volt turistával.

Ennek az is lehet az oka, hogy bár kimondva magasnak tűnik a hegy, de maga az út egyáltalán nem nehéz, laza sétával letudható, végig van kifeszített vezetőkötél is. Másnap hajnali 2-kor indultunk tovább, mivel napfelkeltére el akartuk érni a csúcsot, ami sikerült is, viszont meglepett minket, milyen hideg van odafent.

A hegy lábánál 33-34 fok van, fent viszont már fagypont alá süllyed a hőmérséklet és ez a nagy különbség teljesen megüti a szervezetet. Ráadásul nem is vittünk magunkkal semmi meleg cuccot, mert előzetesen azt mondták a szervezők, nem lesz rá szükség.

Egy szál pólóban, meg egy vékony polár felsőben másztunk fel és hát kicsit tényleg fáztunk a csúcson, de persze megérte. Az első hat fős csoporttal értük el a hegytetőt, így elkerülve a tömeget jó élmény volt a napfelkeltézés.

Bár Kota Kinabalun eltöltöttünk 3-4 napot, még mindig maradt időnk a hazautazásig, úgyhogy megint elkezdtünk tanakodni, mit is csináljunk.

- Mi lett végül a következő úticél?

- Mivel igen közel voltunk Bruneihez, ezért úgy döntöttünk, meglátogatjuk a miniállamot. Közben áthajóztunk Labuan szigetére - amiről még majd beszélek később -, és innen indultunk tovább Brunei-ba.

Meg is érkeztünk hamarosan a kikötőbe, a határátkelőhöz, a vámos pedig nézegetni kezdte az útlevelünket, majd végül kijelentette, hogy mi oda nem mehetünk be, mivel nincs vízumunk. Mondjuk neki, fogalmunk sem volt, hogy nekünk magyaroknak kell oda vízum, de ha kötelező, ám legyen, hol tudunk szerezni? Erre elkezdett mutogatni egy papírt, amin szépen fel voltak sorolva az államok, amikkel van vízummentességi egyezménye az országuknak. Röhögni fogsz, mindenki rajta volt a szomszédunkban, Ausztria, Szlovákia, Románia stb. Kivéve minket, magyarokat.

A hajó, amivel érkeztünk közben már visszaindult, mi meg ott ragadtunk a határon, most akkor mi legyen. Nem hiszed el, de inkább még ők voltak kétségbeesve a helyzet miatt, nem is mi. Mondtuk nekik, hogy mi Manilában megkérdeztük, hogy kell-e nekünk vízum, és ott határozottan állították, hogy nem kell. (Jó, ez nem volt igaz, de…) Na, akkor ők elkezdtek ide-oda telefonálgatni, többek közt a manilai nagykövetségre, de persze ott már nem vették fel a telefont.

Végül másfél órás huzavona után - látszott a határőrökön, hogy teljesen tanácstalanok -, mondtuk nekik, ugyan engedjenek már be, csupán egy napot, 24 órát akarunk maradni, kicsit körbenézni, higgyék el, nem csinálunk semmi rosszat közben, másnap meg az utolsó hajóval megyünk is el. Mutogattuk a hazafelé szóló repjegyünket is… Na erre elkezdték még jobban fogni a fejüket, elvonultak megbeszélni, mi legyen, végül megígértették velünk, hogy tényleg csak egy napot maradunk és belenyomták a pecsétet az útlevelünkbe.

- Ez már azért a sokadig emlékezetes pillanat lehetett ezen az úton…

- Az volt, de nem volt sok időnk ezen gondolkodni, inkább belevágtunk Brunei feltérképezésébe. Kettős arca van eme szultánságnak, egyrészt vannak nagyon szép, gazdag részei, de ugyanúgy vannak szegénynegyedek is.

Az utóbbi rész jobbára vízre épült házakból áll, rendes utcákkal, utcanév táblákkal, távvezetékekkel, iskolákkal. Minden olyan, mint a szárazföldön, viszont rendkívül koszos is…

Megnéztük persze a fényűző részeket is, például a szultán palotáját és annak környékét. Igen nagy a kontraszt, ott aztán minden csillogott-villogott, arany minden mennyiségben…Utoljára Indiában láttam ilyet, az amritsari szikh templomon.

Egy ifjúsági szálláson aludtunk végül, ami elég drága volt (legalábbis ehhez az úthoz mérten). Úgy 5000 forintnak megfelelő helyi dollárt fizettünk az éjszakáért, viszont medencehasználat is járt a szobához, szóval elvoltunk.

Másnap aztán ígéretünkhöz híven elhagytuk Brunei-t és visszahajóztunk az előző napi kiindulási pontukra. Itt még mindig bőven volt időnk, elbuszoztunk az Universiti Malaysia Sabah-hoz. Onnan pedig lesétáltunk jópár kilométert a parton.

Egyenesen a Shell olajipari vállalatnak telephelyéig... Ez egy újabb meglepetés volt, és a nem jobbik fajtából. Menet közben találtunk érdekességeket is, egy helyen például az olajos szennyvizet eresztették bele a tengerbe egy hatalmas átmérőjű csövön keresztül…

Mindenhol kamerák és fegyveres őrök egyébként, szóval alig tudtunk fotózni itt. Na, hát épp a sétánk végéhez közeledtünk, mikor az egyetlen eső, amiben részünk volt, neki is kezdett. Szakad rendesen, épp elmegyünk a telep bejárata előtt, mikor kinyílik a kapu, kihajt egy autó és megáll tőlünk pár méternyire. Mondom is Tamásnak, na nekünk annyi, itt állunk az esőben, fényképezőgéppel telerakva. Kiszól a vezető a kocsiból, hogy hova megyünk.

Mondjuk neki, hogy vissza, befelé a városba, erre ők, de ilyen felszólítás szerűen, hogy szálljunk be, elvisznek minket. Most erre mit mondasz egy ilyen szituban? Beültünk, de azért ott volt bennünk a bizonytalanság, hogy mi is fog most történni velünk? Elveszik a fényképezőgépet? Szétcsapják a fejünket? Végül semmi nem történt, sőt egy kedélyes beszélgetés alakult ki köztünk az út során…

- Elsülhetett volna másként is a dolog…

- Így van, most már jó emlék persze, de akkor, ott azért nyomasztó volt kicsit eleinte a helyzet. Másnap visszarepültünk Manilába, ami persze nem volt egyszerű út. A barátom vett egy darab fahéjat Borneón, ami ott nem akkora, mint amit itthon a fahéjas cukorba raknak, hanem egy szép, nagy darab háncs.

Mennénk fel a gépre, a vámtiszt pedig megállít minket és kérdezi, hogy mi az ott a nálunk és hogy ezt nem vihetjük fel a gépre. De miért nem? Mert ez veszélyes. De mi a veszélyes ebben? Én meg letörtem belőle egy darabot és elkezdtem rágcsálni, mutatom a katonának, ez étel, semmi veszélyes nincs benne… Jó kis vita kerekedett, de mivel látták, hogy mennyire makacskodunk, kitalálták, hogy csak úgy tudjuk felvinni a gépre, ha feladjuk poggyászként azt a szerencsétlen fahéjat. Felcímkézték, elvitték a raktérbe.

Várunk a sorunkra a beszállásnál, amikor egyszercsak jön egy másik vámos, azt mondja, mégis felvihetjük a gépre… Nem nagyon értettem, de szerintem a korábbi túlbuzgó pasast simán kinevették a hülyesége miatt. Szóval volt egy kis tökölődés… Közben kiderült, a Mount Kinabalun megismert fülöp-szigeteki hegymászók is ezzel a géppel utaztak.

Megérkezésünk után, az említett helyiek, - akik egyébként az egyik ottani egyetemen tanítottak - , felajánlották, hogy aludjunk náluk. Így is lett, tök jól átbeszélgettük az estét - egyébként a mai napig tartom egyikőjükkel a kapcsolatot -, reggel pedig felszálltunk a gépre és repültünk egészen Katarig.

Doha-ban szálltunk le, ahol egyébként szintén vízumköteles a magyar utazó, viszont itt van annyi kedvezmény, hogyha éjszaka érkezel meg, és másnap utazol tovább, akkor kapsz egy szállodai szobát és ellátást. Mi kihasználtuk azt, hogy törvény szerint nem tarthatnak bent erőszakkal a repülőtér épületén belül, még akkor sem, ha nincsen vízumod. Tudtuk ezt, így már eleve úgy vettük meg a jegyeket, hogy el tudjunk tölteni egy napot Doha-ban.

Este érkeztünk és másnap este indult tovább a gépünk. Elvittek minket egy fullos szállodába a transzferrel, másnap reggeltől pedig városnézésen voltunk Doha-ban.Itt megintcsak a mérhetetlen gazdagság, a luxus a legjobb szó. Tele vannak pénzzel, tulajdonképpen arabot dolgozni sem láttam… Inkább az ide munkára jövő ázsiaiak azok, akik éltetik a gazdaságot. Késő délután indult a gépünk Bécsbe, onnan meg hazaautóztunk Nyíregyházára.

- Költségeket tekintve, mennyi lett a vége?

- Ez egy mozgalmas hónap volt, 310 ezer forint körül költöttem. Ami megdobta az eredeti költségvetést, az az átrepülés volt Borneóra, aztán az ottani hegymászás, meg a helyi utazgatások, de megérte…

- Visszamennél szívesen?

- Teljes mértékben, nagyon jó utazás volt, bár meg kell mondjam, a mi kultúránk számára elég nehezen befogadható a hely. Itt most a falvakat értem, a nagyvárosok viszont hasonlóak az itteni, európai környezethez.