Nem volt valami túlságosan beszédes, de a „kérsz töltött káposztát” kérdésemmel megtörtem az ismerkedési csendet.

A város strandján üldögéltünk, és valamiféle csodára vártunk. Én legalábbis kíváncsi voltam Péterre, de ő sajnos épp nem lépett fel, csak a Szomszédnéni Produkciós Irodával volt átutazóban Budapestről hazafelé, Kolozsvárra. Halkan azért zsiványkodott, be-beszólogatott…

Azóta csak a képernyőn láttam, de a napokban tettem egy kísérletet felé a kérdéseimmel. És válaszolt.

- Kezdjük az elején. Milyen volt a gyerekkorod? Mik a legfőbb motívumai? Van-e olyan gyerekkori sztorid, amit sosem felejtesz el, és a mai napig emlegetsz?

Felméri Péter: Kiváló gyerekkorom volt, jól kijöttem a szüleimmel és a testvéreimmel, sok barátom volt, szerettem óvodába, majd később iskolába járni. A kommunizmus is épp időben ért véget ahhoz, hogy ne kezdjenek el zavarni a megszorítások.

Az óvodában történt, hogy a gondnok kutyáját néha szabadon engedték. Rosu-nak hívták, ami románul azt jelenti, hogy Vörös. Én mindig féltem tőle, ha megláttam, fejvesztve menekültem a többi gyerekkel. Csak páran voltak olyan bátrak, hogy megsimogassák. Egyik nap későig maradtam az óvodában, és elkolbászoltam a hatalmas udvaron. Egyszer csak ott állt velem szemben Rosu. Nagyon megijedtem. De nem mertem elszaladni. Gondoltam, hogy utolér, és leterít. Minek kellett nekem idejönni? Miért nem tudtam bent maradni a teremben? A felnőttek sehol. Csak néztem, és féltem. Aztán odajött, és hozzám dörgölőzött. Megsimogattam. Azután haverok lettünk.

Azért szeretem ezt a történetet, mert azt mutatja nekem, hogy nem mindig abból jönnek a legjobb dolgok az életben, amiről az ember azt gondolja, hogy adott időben a legjobb döntés.

- Mi mindennel foglalkoztál mielőtt humorista lettél? És hogyan kerültél erre a pályára egyáltalán? Egy régi vágyad teljesült be ezzel, vagy csak így hozta az élet?

Programozónak tanultam, szerettem is, meg minden, de éreztem, hogy valami hiányzik, és sokáig nem tudtam, hogy mi. Aztán jött az Erdélyi Humorfesztivál, 2005-ben, és a humor a hobbimmá vált. Mindig is poénos voltam, a haverok biztattak arra, hogy kipróbáljam magam a versenyben. Pár évvel később láttam Kiss Ádámot fellépni az Esti Showderben, és attól kezdve tudtam, hogy én is ezt akarom.

- Erdélyiként milyen az életed most Magyarországon, és azon belül Budapesten? Nem hiányzik a jó öreg vinetta, zakuszka, puliszka és egyebek? Milyen gyakran látogatsz haza?

Jól érzem magam, szeretek itt élni. Az ételek nem nagyon hiányoznak, mert Édesanya mindig csomagol, ha hazalátogatok. A család és a haverok hiányoznak. Meg valahogy az ismert helyek is. Sokat gondolkodtam, hogy egy város hiányozhat-e az embernek? Az épületek meg a terek. És arra jutottam, hogy ha minden rokonom és barátom is ide költözne, a város akkor is hiányozna. De szerencsére gyakran járok haza.

- Hogyan csajozol humorral? Szöveggel le tudtad szedni a nőket a lábukról, vagy nem alkalmaztad ily formán a tehetségedet?

Nem csajozok, mivel van barátnőm, de nem lenne nehéz dolgom. Mielőtt elkezdtem volna előadóként fellépni, nehezen boldogultam a lányoknál. De a színpadnak köszönhetően valamennyire én is megnyíltam, és jobban feltalálom magam ilyen téren is. Én alapból visszahúzódó vagyok, de most már otthonosabban mozgok idegenek között is.

- Mennyire tudod elpoénkodni az élet nagy dolgait? Könnyedén lépsz túl a problémákon?

Úgy érzem, hogy könnyen túl tudom tenni magam a problémákon. Van úgy, hogy valami hirtelen felbosszant, és akkor törni-zúzni tudnék - persze nem szoktam, annál visszafogottabb vagyok - de hamar elmúlik a rossz érzés. Ennek köszönhetően haragtartó sem vagyok.

- Mi ihlet meg téged, és hogyan zajlik nálad a humoralkotás?

Nincs az ihletemnek beazonosítható forrása. Ha egy halmazt kéne körülírjak, akkor azt mondanám, hogy minden, ami velem történik. A stand up egy nagyon személyes műfaj, ezért megengedhetem magamnak, hogy olyan dolgokról beszéljek, amik épp foglalkoztatnak. Gyakorlatilag bármit lehet poénosan tálalni, de az működik a legjobban, amiben valóban otthonosan mozgok, és leköt a mindennapokban.

Fotó: hydelight/ESG

- Mit csinálsz a szabadidődben?

A szabadidő egy nagyon tág fogalom, hisz gyakorlatilag csak azt nem számolom ide, amikor a színpadon vagyok. Ugyanakkor teljesen szabad sohase vagyok, hisz az agyam folyton jár, pörög, feldolgozza a mindennapi vagy éppen nem mindennapi élményeket, amikkel szembe kerülök. Tudat alatt már mindenben a poént keresem. Látok valamit, és azon töröm a fejem, hogy ezt érdemes-e színpadra vinni, és ha igen, akkor milyen formában. Van úgy, hogy vezetés közben jönnek az ötletek. Ilyenkor lehúzódok, és elkezdek jegyzetelni. Persze ezeket néha le kell tisztázni, ilyenkor írok, viszont ennek sincs pontos ideje. Illetve, amikor a regényemet írtam, „A három ufó”-t, akkor íróasztalhoz voltam kötve, de ez kivétel volt.

- Mi a legnagyobb terved, álmod az életben?

Olyan gyorsan jött ez az egész, hogy szerintem leelőztem az álmaimat. Mikor nekifogtam a stand up-nak, akkor szerettem volna ismert humorista lenni, szerettem volna a tévében szerepelni. És pár évre rá ez össze is jött. Jelenleg angolul is stand up-olok, mondjuk ezt lenne jó tökéletesíteni úgy, hogy nemzetközi szinten is megálljam a helyem. És szeretnék több könyvet is írni. De összességében elégedett vagyok az életemmel.

- Van olyan dolog most benned, amit legszívesebben világgá kiabálnál? Mennyire vagy érzelmes ember?

Elég érzelmes vagyok, de nem világgá kiabálós. Aki kíváncsi az jöjjön el, és kérdezze meg.

- Ha azt kérnék tőled, hogy rajzolj valamit az egész országnak, mit ábrázolnál le, és mit üzennél vele szívesen?

Azt hiszem, hogy egy kört rajzolnék és várnám, hogy tudósok törjék a fejüket rajta, hogy vajon mit akarok ezzel mondani. Mint amikor József Attilát elemeztünk az iskolában. Mire gondolhatott a költő? Aztán megmagyarázzák, hogy mire, pedig lehet, hogy nem is.

PAE