Nagyinterjú:

- Geri, kicsit fura helyzetben érzem magam, mivel tudósítóként nap mint nap összefutunk sajtóeseményeken, illetve a kézilabda meccsek alkalmából is rendszeresen találkozunk, de bevallom őszintén, nem sok mindent tudok rólad. Kezdjük hát az elején szerintem, ki is az a Tarnavölgyi Gergely?

- Nyíregyházán születtem, a Bem József Általános Iskolába jártam annak idején, ami a diáksportról, azon belül is a röplabdáról és a kézilabda képzésről ismert városunkban. Negyedikes koromban kezdtem el kézilabdázni, Ráczné Erzsike néni irányításával. Emlékszem rá, egyszer bejött az osztályunkba egy napközis foglalkozás során és elmondta, hogy rátermett fiúkat vár kézilabdázni. Húszan voltunk srácok, másnap már rohantunk is mindannyian az edzésre, viszont az idők folyamán lemorzsolódtak sokan és végül négyen maradtunk a csoportból. Összeállt viszont egy olyan csapat, amivel igen szép sikereket értünk el később.

- Milyen eredményeket hoztatok össze?

- Két országos diákolimpiai döntőben is részt vettünk, szóval adta magát a kézilabda, hogy ezt tovább kell csinálnom… A Zrínyi Gimnáziumba kerültem aztán, ahol Bartha Dénes irányításával játszottam, aki egyébként a jelenlegi csapatomnak, a Nyíregyházának is a vezetőedzője. Dénes tanár úrral - épp valamelyik nap számoltam össze -, már tíz éve dolgozunk együtt.

- Az elején, mikor elkezdted a kézilabdát, komolyan gondoltad ebben a jövődet és tudatosan készültél arra, hogy profi szintre juss?

- Nem, igazából nem volt ez az a klasszikus történet, hogy amint labdát fogtam a kezembe először, már láttam is magamat válogatott mezben… Valamikor középiskolában derült ki, hogy az átlagnál tehetségesebb vagyok. Most, ha rám nézel, majdnem két méter magas vagyok, de nőni csak másodikos-harmadikos gimnazista koromban kezdtem el. Egészen addig egy viszonylag alacsony játékosnak számítottam, és inkább irányító, illetve bal szélső poszton játszottam, most meg ugye átlövő vagyok.

Emlékszem, hogy az egyik edzőm, Hanufer Sanyi bácsi - aki még hetedikes általános iskolás koromban vette át a csapatot -, mindig mondogatta nekem, hogy "Mikor akarsz már végre megnőni fiam?" Aztán, ahogy említettem, gimiben eljött végre ez is, megnyúltam és ezután nem sokkal meg is hívtak az ifjúsági válogatottba, innentől kezdve tűnt úgy, hogy van értelme komolyan foglalkozni a kézilabdával számomra. A korosztáyos válogatottsággal együtt bekerültem a sport "országos vérkeringésébe" is.

- Gondolom rengeteg edzéssel, energia- és idő ráfordítással is járt a válogatottságba való bekerülésed?

- Persze, gyakorlatilag már ötödikes koromtól kezdve úgy nézett ki minden napom, hogy délelőtt iskola, délután pedig edzés, aztán meg jöttek a mérkőzések hétvégén. Nagyon sok szabadidőm tehát nem volt, de amúgy örülök is ennek, így visszagondolva, hogy a sport töltötte ki a mindennapjaim nagy részét, az ember így nem kallódik el… Visszatérve a középiskolás évekre, ahogy korábban említettem, jól szerepeltünk, nyertünk két országos diákolimpiai bajnoki címet, az egyiket Kecskeméten, a másikat pedig Nagyatádon. A kecskeméti sikeres döntő után pedig kijutottunk a középiskolás világbajnokságra, Franciaországba. Itt, Strasbourg-ban végül kilencedik helyet ért el a csapatunk a huszonnégyből.

- Maradt még valaki ebből a generációból itt játszani, Nyíregyházán?

- Az én korcsoportomból nem. Mostani csapattársam, Braun Brúnó is a Zrínyibe járt annak idején, viszont ő öt évvel idősebb nálam. Persze játszanak még más csapatokban olyanok, akik velem együtt nőttek fel, de az én generációmból csak jómagam vagyok most a Nyíregyházánál. Az egyik olyan srác, akivel annak idején egy csapatban voltam, Pacza Andris a Tiszavasváriban véd, a másik, Nagy Csaba pedig a Balmazújvárosban játszik.

- Rendben, szóval mi történt a franciaországi VB után?

- Eljött a továbbtanulás kérdése az életemben. Akkoriban hívtak Pécsre játszani, NB1-be, viszont akkor még Nyíregyházának is első osztályban szereplő együttese volt. Középiskolás koromban a város felnőtt csapata még szárnyalt… Teltházas mérkőzések voltak, mindenki kézilabdameccsre járt szurkolni, a kilencvenes évek végén többször is megvertük a Veszprémet hazai pályán. Most visszagondolva, még fontosnak találom elmondani, hogy annak idején pálya törlő srác is voltam, még általános iskolás koromban. Hatalmas élmény volt, remegő lábakkal futottam ki a pályára, háromezer néző elé a csarnokban feltörölni az izzadtságot a pályáról… Régi szép idők… A bemutatáskor bedobált pénztárgép szalagokat percekig szedtük fel a társammal… Azért ezek az élmények is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy megszeressem ezt a sportot.

- Mi lett végül a továbbtanulással?

- Ja, igen, kicsit elkalandoztam. Szóval akkoriban NB 1-es csapata volt Nyíregyházának, mint mondtam, hívtak Pécsre is játszani, ahol ráadásul jó az egyetem is, és komolyan elgondolkodtam ezen a lehetőségen, hogy oda menjek kommunikáció szakra, mivel a sport mellett ez érdekelt igazán, az újságírás, azon belül is a sportriporterkedés. Végül azonban győzött a lokálpatriotizmus és maradtam itt, a Nyíregyházi Főiskolán, ahol kommunikáció-magyar szakpárra jelentkeztem, és le is diplomáztam később.

- Mellette pedig folyamatosan ment a játék, gondolom.

- Persze, számomra mindig is a kézilabda maradt az első számú dolog, de mivel tudtam, hogy játszani nem lehet nyugdíjjas korig, csak kell, valami kézzel fogható szakma is az embernek.

- A felnőtt csapatba itt, Nyíregyházán mikor kerültél be?

- Ez egy érdekes történet, mivel gimnazista korom utolsó évében a nyíregyházi csapatnál sajnos úgy tűnt, hogy elfogyott a pénz, a játékosok nagy része pedig eligazolt máshová. Mi pedig, az akkori junior csapat - akkor még ifjúsági bajnokságnak hívták -, játszotta le a fennmaradt NB 1-es bajnoki meccseket. Magyarul tizennyolc éves kölykökként játszottunk a felnőttek ellen és azt kell mondjam, meg is álltuk a helyünket, amennyire lehetett. Egy mérkőzést meg is tudtunk nyerni - ami hatalmas érdem volt -, de egyetlen meccsen sem vallottunk szégyent, úgy érzem. Viszont így aztán kiestünk az NB 1-ből…

Mikor a főiskolára kerültem, NB 1B-ben lejátszottunk egy évet azzal a csapattal, ami már az említett fiatal magra épült, akikhez sikerült végül leigazolni egy-két idősebb játékost is. A következő évben pedig, 2003-ban, sikerült visszajutni az első osztályba, amit hatalmas sikerként éltünk meg. Ezután három-négy évig folyamatosan az NB 1-ben játszott a Nyíregyháza, viszont 2007-től újra lecsúsztunk a B csoportba. Még első osztályú csapatként kijutottunk az EHF Kupába, ekkor Zlatko Saracevic volt az edzőnk, ami hatalmas élmény volt számomra. Itt sajnos a horvát Medvescak Zagreb megállított minket, aztán nem sokra rá Saracevic is távozott a csapattól.

- Említetted, hogy többször is voltál válogatott játékos, beszélnél kicsit erről?

- Középiskolásként, ahogy említettem ifjúsági válogatott voltam, utána bekerültem a junior válogatottba, amivel világbajnokságon is részt vettem Brazíliában, ahol olyan csapattársaim voltak, akik ma is a felnőtt válogatott tagjai, Iváncsik Tomi, Császár Gabi, Vadkerti Attila, Törő Szabolcs, Tatai Péter… Jó kis csapat volt. Aztán úgy alakult, hogy 2005-től sikerült a felnőtt válogatottban is tíz alkalommal szerepelnem, másfél éven keresztül rendszeresen kaptam meghívót az edzőtáborokba és a mérkőzésekre. Volt szerencsém Lengyelországban egy főiskolás világbajnokságon is résztvenni 2006-ban, Skaliczki László irányításával, ahol ötödikek lettünk. Ebben az esztendőben viszont elkerültem Nyíregyházáról, Debrecenben játszottam két évig, az első osztályú csapatban. A bajnokságban ötödikek lettünk 2006-2007-ben, így aztán elindulhattunk a nemzetközi kupában, ahol végül egy orosz gárda állított meg bennünket a második fordulóban.

- Milyen érzés volt nyíregyháziként Debrecenben játszani?

- Nem volt soha semmi probléma ebből, úgy gondolom, a nagy, legendás ellentét a két szurkolótábor között inkább a fociban van kiélezve, a kézilabdára nem volt jellemző az utálkozás. Aztán a debreceni csapat sajnos szép lassan leépült, 2010 óta már a harmad osztályban játszanak. Viszont még ezelőtt átigazoltam a Százhalombattához, ahol NB 1-es csapatban játszottam. Pesten laktunk Ágival - akit 2010-ben vettem feleségül -, és onnan jártam ki az edzésekre. A párom akkor végzett a Budapesti Gazdasági Főiskolán és hamarosan munkát is kapott, én pedig kézilabdáztam.

Meg kell, mondjam, Nyíregyházát leszámítva, annál a csapatnál éreztem a legjobban magam pályafutásom során, jó gárda volt, szép barátságok alakultak ki, viszont sajnos kiestünk az első osztályból, én pedig visszaköltöztem szülővárosomba. Újra a Nyíregyházában játszottam tehát, viszont az egész évadot anyagi problémák kísérték végig, folyamatosan csúsztak a kifizetések, sőt sok esetben meg sem történtek, rendesen piros betűs ünnep volt, ha megkaptuk rendben a pénzünket. Végül muszáj volt többedmagammal eligazolni Miskolcra, az NB 1 B-s csapathoz. A cél a feljutás volt az első osztályba, és erre minden lehetőség adott is volt, viszont a szezon során itt is elfogyott a pénz…

- Úgy látom az anyagiak állandó problémát jelentettek ekkoriban a kézilabdában…

- Sajnos igen, folyamatosan hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatták egymást. Anyagi értelemben ez az év és a miskolci fél szezonom elég szerencsétlenül alakult.

- Gondolom az anyagi bizonytalanság kihatott az egyéni teljesítményekre is.

- Valóban, bár a nyíregyi időszakban még tartottam magam, 140 gólt dobtam a szezonban, viszont Miskolcon már tényleg inkább mélyrepülésben voltam. A pénztelenség mellett sajnos az első tétmeccsünkön ráestem a vállamra és részleges szalagszakadást szenvedtem, ezután pedig kispadra szorultam három hónapig. Nem tudtam játszani és pénzt sem kaptam, ráadásul Nyíregyházáról jártam át az edzésekre és a mérkőzésekre. Télen aztán megmondta a csapatnak a miskolci vezetés, hogy vége, ne is várjuk, hogy jobbra fordulnak a dolgok, így 2011. januárjában hazajöttem újra itthoni színekben játszani és jött velem Varga Laci, Bozidar Bursac, Oross Attila és Kocsis Csabi is.

Rendkívül rosszul állt akkor a bajnokságban a Nyíregyháza, mindössze két pontot tudtak addig szerezni, így ránk, a Miskolcról átigazoltakra hárult a feladat, hogy bent tartsuk a csapatot az NB 1 B-ben, ami később sikerült is. Tizenegy meccsből hetet nyertünk meg, ami komoly teljesítmény volt. Ebben szerepet játszott az edzőnk, Bartha Dénes szakmai munkája is, valamint az akkori fiatal játékosok, többek közt Vasas Gyurci, Gadnai Attila és Erdős Zoli teljesítménye is.

- Ekkoriban viszont már rendeződtek a Nyíregyháza anyagi problémái is, ha jól tudom.

- Így van, azóta stabil a csapat pénzügyi háttere, soha semmi anyagi jellegű gond nem volt, mind a mai napig. Nyilván egy NB 1 B-s csapat kisebb költségvetésből dolgozik, mint egy első osztályú csapat, de legalább a játékosok bérét korrekten kifizeti a vezetőség.

- Hogy látod a Nyíregyháza elmúlt szezonját? Mint korábban mi is írtunk róla, az utolsó hazai mérkőzésen kikapott a csapat a már bajnok Mezőkövesdtől, így a negyedik helyen zárta az évadot.

- A mostani szezonunk, ha úgy nézem, sikeres volt, mivel a nyáron célként a negyedik-hatodik helyet tűztük ki. Nyilván picit keserűbb az ember szájíze, mivel az említett utolsó meccsen lett volna lehetőségünk a bronzérem megszerzésére, ami nem sikerült. Reálisan nézve, a bajnokcsapattól kaptunk ki három góllal. Aki kint volt a meccsen, az láthatta, hogy egy jóval hosszabb kispaddal rendelkező ellenfélről volt szó, és ezzel el is jutunk az idei év negatívumához, mégpedig, hogy egyszerűen kevesen voltunk.

Felkészülni sem tudtunk ideálisan a meccsekre, mert nyolc-kilenc játékossal edzettük végig a szezont, erre pedig még rájöttek a sérülések is, Bécsi Janit és Oros Attilát is nélkülöznünk kellett… A saját teljesítményemmel sem voltam maradéktalanul elégedett, amiben nagyrészt az játszott közre, hogy az őszi szezon jelentős részét sérülten vittem végig. Decemberben megműtötték a térdemet és ezután jött egy jó két hónapos rehabilitáció, aztán nem is nagyon sikerült visszanyerni a formámat tavasszal. Most viszont úgy érzem, maradt még bennem bőven tartalék a következő szezonra.

- Gondolom, valamelyest az is kihatott a teljesítményedre, hogy idén februárban gyermek érkezett nálatok…

- Valóban, 2013. február 20-án született meg kislányom, Polli, és persze az első napok-hetek szokatlanok voltak, de - és ezt most kiemelném -, a feleségem végezte a munka dandárját, nekem éjszaka tényleg csak nagyon ritkán kellett felkelni, amikor nyűgösebb volt a gyerek. Egyébként pedig nagyon jó alvó a lányom, hála az égnek, inkább napközben vannak nehezebb időszakok.

- Akkor annyira nem befolyásolta a kézilabdás teljesítményt a gyermek érkezése…

- Nem igazán, nem éreztem huzamosabb ideig "élőhalottnak" magam, ami sok családban előfordul az éjszakai nem alvások miatt, és ez, mint mondtam, nagyban köszönhető a feleségemnek.

- Hogyan és mikor ismerkedtetek meg Ágival?

- Bár egy általános- és középiskolába jártunk későbbi feleségemmel, de a nagy "egymásra találás" csak akkor történt meg, amikor Ági végzős volt a Zrínyiben, én meg már a főiskolára jártam. Eleinte a nagy magasságkülönbség miatt kicsit hezitáltunk, de végül győzött a szerelem. Ma ezen már csak jót nevetünk.

- Hogy látod a jövődet?

- Az utóbbi években nagyon jól érzem magam a Nyíregyháza színeiben, sőt, úgy tűnik, jövőre még erősebb lehet a csapatunk. Én még nem egyeztem meg a vezetéssel, a tárgyalások a következő idényről folyamatban vannak.

- Ez azt jelenti, hogy jönni fognak játékosok Nyíregyházáza?

- Igen, de neveket még nem mondhatok, mivel nem hivatalosak az igazolások. Jövőre jó lenne a dobogóra fellépni, bár vannak posztok a csapatban, ahol ráfér az erősítés. Én például jobb kézzel játszok jobb átlövőt, miközben NB1-ben, illetve a válogatottban én végig bal átlövő voltam. Miskolcról hazatérve kerültem át a jobb átlövő pozícióba. Na, most jobb átlövőben ideális esetben balkezesek játszanak, mivel jobban kézre esik onnan a kapu, egyszerűen mondva. Nehezebb is így jó teljesítményt nyújtani.

- Szerinted milyen posztokra kellene új játékosokat igazolni?

- Nem lenne rossz, ha lenne egy balkezes átlövő, illetve beállós is csak Braun Brúnó volt idén, mellé a junior korú Dobos Balázst próbáltuk beépíteni a csapatba, de ő is lesérült az idény végén. Kérdés, hogy a sérültjeink rendbe jönnek-e a szezon kezdetéig... Három-négy új ember még bőven elfér ebben a csapatban, úgy gondolom.

- Saját magadnak hány évet adsz még aktív játékosként?

- Ez természetesen függ attól, hogy milyen osztályban leszünk. Ha visszajutunk az NB 1-be, akkor többet kell edzenie minden játékosnak, keményebbek a meccsek is, szóval jobban elhasználódik az ember. Az NB 1 B-s bajnokságban valamivel kisebb az iram, szóval akár negyvenéves koráig is játszhat az ember. Ez egyébként inkább genetikai kérdés, hogy mennyire bírja a játékos szervezete a terhelést, illetve természetesen a sérülések is nagy szerepet játszanak ebben. Egy szalagszakadásból húszegynéhány évesen könnyebben épül fel az ember, míg mondjuk harmincöt éves korodban ez akár a karierred végét is jelentheti. Nekem igazán komoly sérülésem szerencsére soha nem volt, leszámítva a korábban említett térdműtétemet. Ha semmi sem jön közbe, akkor még legalább négy-öt évet szeretnék játszani…

- És az aktív pályafutásod után mik a terveid?

- Még mikor Debrecenben voltam, elvégeztem egy középfokú edzői képzést és tavaly február óta van egy kis gyerekcsapatom, akikkel foglalkozom. Ők tizenhárom éves fiúk, akiket heti három alkalommal edzek.

- Tekinthetők ők a nyíregyházi felnőtt kézicsapat utánpótlásának?

- Hogyne, ők a Nyírsuli keretei közt edzenek. Az a célom ezzel a munkával, hogy anno, ahogy velem megszerettették a kézilabdát a nevelő edzőim, én is egyengessem az útjait ezeknek a gyerekeknek. Szeretném, hogy minél több nyíregyházi fiatal kezdjen el sportolni, kézilabdázni és úgy, ahogy annak idején én is, járja végig a ranglétrát és végül játszhasson a helyi felnőtt csapatban.

Fotók: Csáki - nyírséghír

- Van közöttük kiemelkedő tehetség?

- Igen, van és szerencsére nem csak az én csapatomban, hanem minden korosztályban akad két-három olyan gyerek, akiből még bárki lehet, akár első osztályú játékos is. Csalóka viszont persze ez a kép, mert - mint ahogy a saját példám is mutatja - később, középiskolában még komoly testi változáson eshetnek át a gyerekek. Persze sejthető, mondjuk a szülők paramétereiből, hogy mekkorára fog nőni később a fiuk, és ez - mármint a játékos magassága -, mint tudjuk, nagyon meghatározó dolog a kézilabdában.

- Mivel szeretsz foglalkozni szabadidődben, a kézipályán kívül?

- Szerencsés vagyok, a hobbim egyben a hivatásom is, maga a sport, a kézilabda. Bár fizikailag leszív, de agyban felfrissít. Sok szabadidőm nincs, ami van, azt a kislányommal és a családdal töltöm. Szeretünk Ágival grillezni, egyre többet kertészkedem - a szülők által épített kertes házban élünk -, illetve sokat sétálunk a gyerkőccel.

- Utolsó kérdésként, mennyi esélyt látsz a Nyíregyháza NB 1-be való feljutására a következő szezonban?

- Úgy gondolom, még korai lenne erről beszélni, szerintem az új szezonban ez még nem lesz reális cél. A mostani vezetőség lépcsőzetes előrelépésben gondolkodik. A tavalyi évhez képest az idei negyedik hellyel már jobban teljesítettünk, jövőre a dobogó lesz a cél, és az utána következő bajnokságban kellene domborítani egy nagyot és feljutni az első osztályba. Úgy látom, az Eger jövőre igencsak meg fog erősödni, így ők és a Balmazújváros tűnik a két legnagyobb riválisunknak.

Csáki Szilárd - nyírséghír