hirdetés
Nyitólap » Nyugszi » Portré » A mélység örök magasság - beszélgetés Sipos Attila Csaba festőművésszel
A mélység örök magasság - beszélgetés Sipos Attila Csaba festőművésszel
2013. február 08., 07:31| cikkvideo
Nyomtatóbarát verzió   Hír küldése e-mailben
sipos_a_csaba_festomuvesz - Nyírséghír
Ami elmúlt, eltemetjük egy sírban, de a továbbiakban is hatással van ránk. Ilyenkor elképzeljük, milyen lehetne a holnap, és mi minden lehetett volna még és máshogyan, miközben készek vagyunk a változásra minden momentumban. A mélység pedig örök magasság.

Sipos Attila Csaba már régóta viszi vászonra a közös értékeinket, amiket a rajzain keresztül és régészeti ásatok során is kutat. Itt, a magyar örökségünkben. Munkáiban hagyományainkat őrző motívumok vibrálnak, míg festésre készteti őt élete minden szegmense.

Képgaléria

-Hogyan indult a festészet az életedben, mi motivált abban, hogy elkezd?

-Talán a barátságok, meg a régi világ hatásai motiváltak. De főként a barátságok. Akkor egy kicsit másabb volt az élet. Ez legalább húszéves történet. Az akkori barátaim írok, színészek, festők voltak, és így kedvet kaptam én is, hogy valamilyen módon kifejezzem magamat.

-Miben volt más a régi világ a maihoz képest?

- Sokkal-sokkal emberibb volt, úgy érzem.. Nem voltak ilyen távolságtartások, mint most.

-Mik azok az alapvető érzelmek, gondolatok, amik inspirálnak téged az önkifejezésben?

-Nálam ez a hármas egységből fakad. Hiszen a lélek, a szív és a szellem állandó, ahogyan a szeretet is.

És, hogy mit jelent az, hogy szakrális ember?

Vitatkoznunk kell, hisz a beprogramozottságunk a hétköznapoktól nehezen szakít el minket. Bár meg-megállít egy sóhaj, miszerint igenis, lehetne másképp most minden. Csaba szerint is, aki azt a széttörhetetlen kötelékét festi le újra és újra, amiben jelen van a szellem, a szív és a lélek, míg az összetartozás a lényeg.

Külön-külön nem létezünk, de rosszindulattal, hiúsággal és mohósággal felfegyverkezve sem lehetünk emberek. Ha egyenként jók is vagyunk, összeadódva már más a helyzet. Valami mindig eltereli az igazán fontos dolgokról a figyelmünket.

A festőművész válaszolgat a kíváncsi kollégának, én meg csak némán figyelek, hogy ezzel az emberrel mi minden történhetett. Vajon tudja már, hogy hová rendezi őt a sors, és ha igen, miért nem sajnálkozik, vagy kérkedik vele? Mert még tanulni kell? Érteni a múltat, kezelni a jelent, és tervezni a jövőt? Talán igaza van, egy értelmetlen perc sem telhet el a közömbös háztömbök között.

A jövő víziója már a nyakunkon ül, de még sokan alszanak körülöttünk, míg az egész ország vár valamiféle durva ébredésre. A rosszat pedig csak a jó tettek űzik el innen. „Temessük el a rossz dolgokat, tárjuk fel önmagunkat, és építsük körül az életünket a kétkezi munkánkkal, legyen bármi is az.” – mondja a szkíta és magyar hagyományokat kutató és őrző alkotó.

Fotók: nyírséghír

De az ember dolga a teremtés, mert az adni akarás ruház fel minket értelemmel. És ha mindig mindenki ad, akkor a dolgok sosem fogyhatnak el. Megmaradnak a múlt értékei, és kinyílik a jelen egy valódibb jövőre, nem? Csak kérdezem, mert a valóság talán sokkal összetettebb. Más kívülről, és másmilyen belülről is. Viszont csak akkor lehet szép, ha mindkét oldala őszinte.

Itt a földön minden csak ideiglenes, mégis örökkévalóságnak éljük meg. Mit tehetnénk azért, hogy a belső békénk végleges legyen?

Türelem! Kitartás! És szeretet!

PAE


Bookmark and Share
Nyomtatóbarát verzió  Hír küldése e-mailben
hirdetés
Mondja el véleményét!
Nincs hozzászólás.
Ez a véleményem:
Név:

E-mail cím (mások nem látják):

Vélemény:

hirdetés
Custom Search
hirdetés

hirdetés

 

 

hirdetés