A szerelem pénztárában igaz, nem lehet sorban állni, de az érzések hangja sosem elérhetetlen. Mankó Éva énekesnővel beszélgettem:

- Hogyan indult el a zene iránti szereteted?

- Úgy kezdődött, hogy volt anyukám, meg apukám, akik szerették egymást, és én megszülettem. Innen indult el, mert tulajdonképpen, ahogy beszélni tanultam, folyamatosan ment az ének is. Nagyon-nagyon fogékony voltam a zenére, már a kezdetektől.

- Anyukád nem mondta, hogy mikor már a hasában voltál sok zenét hallgatott?

- Nem. Sőt! Az a poén az egészben, hogy anyukámnak kifejezetten botfüle van. Ha a Boci-boci tarkát elénekli neked, maximum a szövegből fogsz ráismerni... Nem nagyon tudom, hogy honnan jött ez a dolog családi ágon, de az biztos, hogy a testvérem nagyon boldog volt attól, hogy kifejezetten zajos gyerek voltam. Az óvónők is hamar felfedezték, hogy „na, ennek a kislánynak nagyon jó a ritmusérzéke, vigyétek a Kodályba zenét tanulni"… Ki volt taposva ez a pálya előttem.

- Mit értesz az alatt, hogy ki volt taposva? Hiszen te jártad ki magadnak a pályát a tehetségeddel…

- Ez is igaz. Nagyon sok tehetség van ebben Nyíregyházán, rengeteg muzikális embert lehet találni a Kodály Zoltán Általános Iskolában is, a mai napig. Mégsem lesz belőlük szólóénekes, szóval hiszek a sorsban, a vonzás elméletében. Nálam ezek a dolgok valahogy összeértek. Jó tíz évvel ezelőtt, mikor frissen kikerültem az iskolapadból, és munkát kerestem, az álláshirdetések között találtam egy zenekart, mely énekesnőt keresett. Elmentem, de persze ezt megelőzte pár tehetségkutató verseny is, ahol már szólóban kellett megmutatnom magamat. Rögtön, az első alkalommal második helyezést értem el, és ez 16 évesen nagyon nagy dolog volt nekem.

Ezen felbuzdulva kezdtem el klasszikus éneket tanulni, és kialakult bennem, hogy a szólóéneklésben van fantázia. Elmentem hát erre a zenekari meghallgatásra, és végül mellettem döntöttek. Na most ez egy „vendéglátós zenekar", esküvőkön, rendezvényeken lépünk fel a mai napig. Bár sokan ledegradálják ezt a fajta zenélést, én mindig azt mondom, hogy a mai napig hálát adok az Istennek azért, hogy ez volt, van és lesz, mert rengeteget tanultam belőle. Nagyon sokat edzett az éjszakai munka - ami kőkemény -, viszont sokféle dologgal találkoztam így, edződött a hangom, megtanultam a színpadi mozgást, megismerkedtem sokféle emberrel, és rengeteg helyen jártam. Tehát nagyon sok olyan vonzata volt, amiből én jelen pillanatban, a koncertzenekaraimban is profitálok. E nélkül nem lenne az a Mankó Éva, akit most ismerünk.

- Melyek voltak azok a zenekarok, amelyek a legnagyobb nyomot hagyták benned, mind emberileg, mind zeneileg?

- Folyamatosan voltak ilyen zenekarok, mint például a Natur All Combo együttes is, ahol rögtön a latin jazz-re irányították a figyelmemet. Akkor Debrecenbe jártam át egy évig Nyíregyházáról jazz-t tanulni. Aztán Magdi néni, azaz Dr. Bánhidiné Maróti Magdolna színi tanodájában is voltam egy évet, ahol szintén a színpadi mozgást gyakoroltam a musical-el, de sok minden mást is megtapasztalhattam ott. Ezek mind-mind kitérők voltak, de sokat szívtam magamba mindenhol. Például volt régen – nem tudom emlékszel-e rá – a White Chocolate Big Band. Nagy élmény volt, hogy egy ekkora zenekar élére kiállhattam, nagyszínpadra. Vagy ott volt a régi Szívtiproll együttes is, akik az uniós csatlakozás idején, a Kossuth téren, nagyszínpadon léptek fel. Ők először csak vokálozni kértek fel, aztán szólószámot is kaptam végül, és ez is meghatározó élmény volt.

Olyan állomások voltak ezek, amik nagyon nagy befolyást gyakoroltak rám. S aztán szépen lassan kezdett kialakulni bennem a vágy, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy saját koncertzenekarom. Az évek alatt persze azon is gondolkoztam, hogy mi is az a stílus, ami felé húzok, amiben el tudom képzelni magamat, akár tíz-húsz év múlva is, mert ugye 40 évesen nem nagyon lehet billegni majd a színpadon. Akkoriban teljesen véletlenül ráakadtam egy énekesnőre, Janiva Magness-re az interneten. Ő ugye az a tipikus háziasszony alkat, de hát úgy énekel, hogy hű… Nagyot szól. Ekkor érkezett meg a blues az életembe, és közben Zombor Szabival is megismertük egymást. Együtt dolgoztunk a Prémvadászok zenekarban, ami megint csak egy nagyon nagy lehetőség volt a számomra. Így jött az ötlet Szabi irányából, hogy mi lenne, ha vokáloznék a legendás nyíregyházi Hétfő Este Blues Band-ben. Végül aztán úgy jöttek össze ezek a dolgok, mint egy előre megrendezett darabban. Ahogyan elkezdtem magamban helyre rakni azt, hogy mit szeretnék, jött vele a lehetőség is. Úgyhogy az élet tényleg egy mesekönyv.

- Zenei műfajokat tekintve – ugye felsoroltál itt néhányat – mi az, ami most a legközelebb áll hozzád, és azt mondod rá, hogy igen, ezt életem végéig tudnám és szeretném csinálni?

- Egyértelműen a blues. Most már bízom magamban annyira, hogy azt higgyem, ez már letisztult az évek során. A blues az, amihez úgy érzem, hogy a képességeim is megvannak, szeretem csinálni, nem kell megfeszülni benne sem fizikailag, sem pedig mentálisan. Egy bő évvel ezelőtt ért meg bennem egy saját zenekar elképzelése, ami már tényleg Mankó Éviről szól, arról, ami én vagyok, amiben tényleg csak saját számokat írunk. Így aztán most már fél éve annak, hogy elkezdtünk dolgozni a Karmapirinen, ami egyébként február 15-én fog debütálni, öt illetve hat szám erejéig. Ebben lesznek saját számok, illetve még feldolgozások is, de stílust nem tudnék behatárolni. Meg kell majd hallgatni!

Nyilván a blues mellett van egy kis rock-os hangzásvilága is, és talán – ha lehet ezt mondani – van egy nagyon enyhe alternatív fűszerezése is a zenénknek, ugyanis olyan zenészek jöttek ebbe a zenekarba, akik mind hoznak magukkal valamit. Nagyon stabil emberek szakmailag, meg emberileg is – mert az is nagyon fontos egy zenekar felépítésében, hogy jól tudjuk együttműködni, akár baráti szinten is. Nyilván ez egy útnak az eleje, hiszen vannak zenekarok, akik évekig dolgoznak, mire kialakul az a határozott vonal, amiben aztán megmaradnak végül.

- Mit vársz ettől a bemutatkozástól a közönség szempontjából? Elképzelted már magad előtt, hogy milyen reakciókat fog ez kiváltani?

- Igen, abból kiindulva, hogy az ember mindig kifelé vetít. Tehát, ami belül van, az kívül is. Vagyis általában azt mondják, és én is így gondolom, hogy amit kívül vélsz látni, az a belső dolgoknak a tükröződése. Mi nagyon lelkesek vagyunk, és élvezzük ezt a zenét! Ezért azt gondolom, hogy ebben tényleg lesz élet, és mivel ez élet energia, biztosan hatni fog. Tuti! Úgyhogy én azt várom a Karmapirintől, hogy hasson, és akik ott lesznek a koncerten, azok azt mondják, hogy „hű megmozdult ez a dolog".

- Lehet azt mondani, hogy zeneszerző vérvonal is van benned? Improvizálsz? Hogyan irányítjátok egymást a próbákon, miképpen alakulnak ki a végleges hangzások?

- Általában nem szabad azt mondani, hogy nem tudom, viszont el kell ismerni, hogy én még ilyet nem csináltam, és a Kodály suliban is a kottához szoktattak minket. Évekkel ezelőtt, mikor először fogtam jazz kottát a kezemben, el sem bírtam képzelni, hogy tá-ból, a ti-ti-ből, meg a számokból hogyan lesz ilyen marha jó zene. És nagyon-nagyon nehéz feladat nekem, ez a fajta kimozdulás. Na és erre szokták azt mondani, hogy a vendéglátózásnak ez a hátránya, mivel ott ugye nagyon be vagy korlátozva ilyen szempontból. Ott az improvizációnak vajmi kevés lehetősége van. Most azonban rá vagyok kényszerítve nagyon.

A Hétfő Este Blues Band esetében is így volt ez, ahol nagyon ki kellett gondolni, hogy kész, komplett számokra milyen vokált is énekeljek fel, ami mégis csak valami pluszt tesz hozzájuk. Így lehet szerintem fejlődni, és úgy érzem, hogy határozottan fejlődök is, de ez egy lassú folyamat. Zombor Szabi rengeteget biztat, rengeteget noszogat: „írogass szövegeket, akkor, amikor boldog vagy, amikor nagyon rosszul vagy, amikor agyalsz, írd le, csak ami jön belőled…" Császár Zolival is beszélgettünk erről, aki kiváló zeneszerző is. Ő azt mondta, a szövegírás olyan, hogy írod, írod, írod, és egyre gyakorlottabb leszel. Vagyis ehhez is kell a rutin, és bízom az ő szavukban. Nem tudom, hogy mennyi vénám van hozzá, de csinálom. Egyelőre még viszonylagosan buta dolgok születnek – én legalábbis úgy érzem –, de már egy-két dolgot sikerült kiszűrni, és a hamarosan bemutatott dalok között is lesz olyan rész, amit már én írtam, illetve olyan dallamok is lesznek bennük, amiket én találtam ki. Úgyhogy csiszolódunk, csiszoljuk, alakul. Jó lesz!

- Hát én nem féltelek, de kíváncsi lennék, hogy ezekben a zenei szakaszokban milyen példaképeid voltak, illetve kire nézel fel akár most is.

- Az a helyzet, hogy azért nem tudok kifejezetten megnevezni egy-két embert, mert inkább olyan dolgok vannak, amik nagyon tetszenek. Benyomások ezek inkább, amit szépen a tárházamba mentettem. Mikor a jazz korszakom volt, nyilván az én kezemben is megfordultak Diana Krall albumai. A mai napig nagyon nagy szívvel hallgatom őt, ahogyan Anita O’Day-t is, de ott van még a másik örök klasszikus, Ella Fitgerald is. Ez volt a jazz korszakom. Blues-ban ugye az imént említett Janiva Magness, vagy Kelly Richey a meghatározó számomra. Azok a dalok, amiket megtanulunk, feldolgozunk, illetve szerepelnek a repertoárban, egy viszonylag erős szűrőn mennek át általában, és nem ok nélkül nyúlunk ezekhez a számokhoz. De, mint mondtam, nem nagyon tudok egy, vagy két példaképet megnevezni, inkább azt mondom, hogy haladok egy irányba, és folyamatosan fejlődök. Ez a lényeg.

- Ha már a fejlődésről beszélünk, hogyan tudnád elképzelni magad mondjuk egy év múlva?

- Egy év múlva? Mindenképp úgy képzelem el, hogy lesz már egy bejáratott, rutinos és komplett repertoárral rendelkező koncertzenekarom. Ez pedig mindenképpen a Kalmapirin lesz. Ennek most nagyon nagy jövőt jósolok, és azon vagyok mentálisan, fizikálisan, minden szinten, hogy ez a dolog – ami most éppen születik – szépen fejlődjön, és növekedjen. Szakmailag ez az első, ami leköti a mindennapjaimat, meg hát ugye nyilván nagyon szeretném, hogy ami a jelen pillanatban van, és a szívem csücske is, a Hétfő Este Blues Band is olajozottan működjön, és ugyanígy, továbbra is kapjunk meghívásokat, és csináljuk. Ezek mellett pedig a már meglévő, több mint tíz éve működő vendéglátó zenekar is nagyon fontos nekem, és szeretném, hogy ez a stabil kiindulópont is megmaradjon. Igaz, hogy ez az együttes szakmailag már sok mindent nem tud adni, de szeretem azt a közeget, amiben vagyok, azokat az emberek, akikkel együtt dolgozok, életre szóló barátaim is ők. Nagyon hiányozna, ha nem lenne az a csapat…

Az interjú folytatása, zenékkel:

PAE