Hoppá Ferikém!
2013. augusztus 21., 10:42
…már harmadjára nem jön ki a szilvafolt a
fehér pólómból. Mindegy, milyen mosószert használok, mindegy milyen
erős vegyszert öntök rá, most sem jött ki.
Gardénia, frézia, jázmin, koriander, vanília,
pacsuli. Ezek nők. A nevüket nehéz kimondani.
Nem az a kérdés, hogy mi a kedvenc színed, vagy
ételed. Még csak az sem, hogy milyen emlékeket szeretsz..
Ma még változhatunk. Holnap már nem. Most még
lehetünk szabadok. Ha nem vagyunk múlt - és jövőrabok.
Furcsa dolog a csalódás. Eltorzítja az embert.
Igazán nagy pofára esés, ha szembe megyünk a saját érzéseinkkel.
Keresek egy dalt, ami csak az enyém. Látni
akarom a zenét! De csak a városi élet dobol. Elkoptatható cipőkkel
zajong.
Néha elcsodálkozom azon, hogy rövid időn belül
milyen sokat változik a világ, és olykor megdöbbenek azon, hogy
mennyire képtelen változni bizonyos dolgokban.
Ha elesünk, felállunk. Ha hibázunk, belátjuk.
Ha nem sikerül, újra próbáljuk. De vajon minden dolog újrakezdésre
jogosult?
A törődésnek számtalan kifejeződése van. A
letolásoktól az aggódáson át a gondoskodásig.
Az emberek élettelen tárgyak, de hát a
tárgyaknak funkciójuk van. És hogy lehet-e hinni az
elrendeltetésben? Ha igen, akkor olykor agyonvágnám a
forgatókönyvíróját.
Ki hazudik? És ki mond igazat? Ki áll igazán
mellettünk, és ki az, aki valóban elfogad?
Először állít rendszerbe hadihajóin
lézerfegyvereket az amerikai haditengerészet.
„Ne veszítsd el a fejedet!” -
mondta egy nyugodtnak tűnő ember, s az állát megtámasztotta.
Mert kell egy csapat, még a magyar első
osztályban is, avagy a cikk írójának privát jegyzete.
Értelmetlenül bolyongok. Az utcákat járom.
Keresek. Keresem a beteljesülést, a megbecsülést és az emberi
mivoltom érzését.
Van, hogy dühít a csend, az óra ketyegése. Van,
hogy lassan elhalkulok én is az estével, és csak magam elé nézek a
kérdéseimmel.
Minden kapcsolat egy zsákbamacska, mert csak
megérzésekre, tapasztalatokra hagyatkozhatunk, ha új barátokat
találunk.
Napok óta forog velem a világ, pedig nem
szívtam, nem ittam, de még csak hivatalokat sem látogattam.
Nem is olyan régen megállított egy srác azzal,
hogy nem tetszik neki, hogy szomorú dolgokról írok.
Mindig őszinte lehetek. S talán az a legjobb,
ha ennek sosem válogatok táptalajt. Meg kell vallanom, hogy
iszonyatosan erős, mély elvágyódásom van...
A legfőbb kérdés az, hogy milyen közegben lesz
az emberből ember, s aztán pedig az, hogy mi az egyéni motivációnk.
Az unokahúgom, aki a járni tanulós évei előtt
már Kanadában élt, hazajött magyar földre időzni kicsit.
Senkinek sem kell muszájból beszélnie, sem
közvetlen, sem pedig közvetett módon. Bár igaz, az unintelligens
megnyilvánulással jobban nem lehet felbosszantani senkit sem.
A gyilkosságok fővárosában, Washingtonban
kísérletet tettek a bűnözés 25%-os lecsökkentésére, 1993 nyarán.
Nem hiszek a tökéletességben. De nem hiszek a
jó dolgok töretlenségében sem. Viszont hiszek az őszinteségben, és
így a fejlődésben.
Mi az idő, ha a fájdalom olykor végtelennek hat
benne? Mi a perc, ha szétterül mindenen, de nem a saját kedvünkre?
„Az emberek oda húzódnak, ahol fény van,
mosoly és szeretet…” - mondta egy kedves ismerős.
2012. december 30., 09:02
Mit mondhatok el magamról majd öregen? És
milyen leszek egyáltalán ráncosan, őszen? Megvallom kicsit tartok
ettől...
2012. december 27., 09:43
Mindig az a helyes, amit mi magunk ítélünk
annak. A dolgok csak másban lehetnek jobbak, vagy rosszabbak.
2012. december 21., 08:46
Már csak párat kell aludni, és szenteste van.
Az idei azonban igencsak más, mint a többi, a nagymamám mákos
kalácsát leszámítva.
hirdetés
hirdetés