2007. június 5. kedd (a sivatagban Kerman mellett)

Magamtól ébredek fel hajnali fél ötkor. Már Dani is mocorog mellettem a "Million star hotel"-ben, ahogy vezetőnk a két kockás pokrócot nevezte némi iróniával, de teljes joggal.

Mert amíg kora éjjel fel nem jött a hold, a szokásosnál jóval több csillagot láttunk, csak, hogy enyhén fogalmazzak. Összekapjuk magunkat, majd elindulunk napfelkeltét fényképezni.

A napfelkelte kevésbé látványos tünemény a naplementénél, legalábbis eddig ezt hittem. De amit most látunk, az nem semmi. (Dani: ettől függetlenül tényleg hülyeség a napfelkeltébe feccölni a felkeléssel járó szenvedést. Van ahol kifejezetten bűn. Pl. DK Ázsia. De ez a dash-e-luti tényleg tud valamit.)

Míg az este sárga és vörös volt, a hajnal ezzel szemben fehér és kék színekben pompázik. Hihetetlen.

Másodpercenként módosul a látvány, a fények és árnyékok színe, formája pillanatonként változik. Egyazon beállításból félpercenként teljesen más képeket készítünk.

Fél óra múlva a nap már magasan a horizont fölött jár, és alig múlt el fél hét, de már érezni az égető sugarait. A hajnali mászkáláskor vesszük észre, hogy nem messze tőlünk egy telepített konténer WC is van, három fülkével és öblítővíz-víztartállyal, ahogy illik. Mármint popsi öblítő vízzel. Mert az európai a budit öblíti akkurátusan, a keleti ember meg a seggét. Gondoljunk csak bele, melyik is a logikusabb?

Indulás előtt az utolsó fecnit is összeszedjük, nem hagyunk magunk után szemetet. Úgy hagyjuk a sivatagot érintetlenül, tisztán, ahogy találtuk. Reggelizni nem itt fogunk, hanem egy elhagyatott sivatagi erődben. Az erőd egy kiszáradófélben lévő oázis szélén van, nem messze az országúttól. Az oázist néhány család most is lakja, pár állatot is látunk, főleg kecskéket és kutyákat, ezen kívül néhány rozsdás traktort és egyéb masinát.

Embert viszont csak egyet, az is egy szurtos, fekete képű kölyök. Tőle kér vezetőnk némi cukrot, mert reggelre kifogytunk belőle. A kölyök eltűnik egy lakóháznak látszó épületben, majd egy kilónyi cukorral tér vissza. Az erőd egy kiszáradt datolyaliget mellett van. Mindent vastag por lep és egyre melegebb is van. Itt reggelizünk sajtot kenyérrel és paradicsommal, valamint dinnyét, ami amilyen nagy, olyan sz∗r. Leöblítjük egy kis teával, majd elbóklászunk az erődben szétnézni.

A négyszögletes építménynek már csak a külső falai és sarokbástyái állnak, a belső udvaron nincs már semmilyen épület, kivéve egy vízelvezető árkot, melyben kevéske víz csordogál a hegyek felől az oázisba. Kihagyható.

Nyolc óra elmúlt, a repülőnk meg 11-kor indul a kermani reptérről. Visszafelé az utunk kevésbé durva, valami baj lehet a Paykannal is, mert az időközben felvett tulaj nem nagyon nyomja a gázt, valamint egyszer meg is állunk egy szerelőnél néhány percre konzultálni. Közben a rendőröknek is bekiabálunk, hogy megúsztuk a túrát. Fülig érő szájjal vigyorognak és integetnek. Tízkor már az irodában vagyunk, összepakoljuk az otthagyott cuccainkat, majd a megállapodás szerint fizetnénk, és vitetnénk magunkat ki a reptérre.

Az elszámolásnál azonban technikai probléma adódik. Tegnapelőtt este adtunk a komának 300 ezer riál előleget, most a maradékot fizetnénk ki euróban vagy dollárban, de csak nagy címletünk van, váltani kellene. Ez azonban nem megy egyszerűen, pedig emberünk mindent bevet, egy csomó üzletbe és pénzváltóba berohangál, de vagy még zárva vannak, vagy nem tudnak váltani. Nagy nehezen csak sikerül neki, elrendezzük az anyagiakat, de most már nagyon sietnünk kell, mert a repülő menetrend szerint fél óra múlva indul. Vezetőnk nyugodt, mi nem annyira. Végül is neki lesz igaza, kényelmesen odaérünk a terminálhoz.

A kermani repülőtér viszonylag kicsi és csak belföldi forgalmat bonyolít, mindezek ellenére csak komoly biztonsági ellenőrzés után engednek be minket az épületbe. Benn végre kellemes hűvös és tisztaság fogad. Becsekkolás után a büfében egy liter narancslét veszünk, amit két hajtásra meg is iszunk, kiszikkasztott minket a sivatag rendesen.

A beszállókártyát egy úriember szedi el, aki egy érdekes berendezésen követi nyomon az utaslistát. Egy deszkára az ülések elhelyezkedésének megfelelően szegek vannak verve. A beszálló kártyák alapján a foglalt helyre egy kis bilétát akaszt, így egyből látja, ha bármi rendellenesség támadna. Ez a rendszer tuti sosem fog összeomlani. A gép egy Fokker 100-as, eléggé szűkös és rendesen ráz. Emelkedéskor és leszálláskor olyan érzésünk van, mintha valami szántáson zötykölődnénk egy stráfszekéren, de fenn utazómagasságban csak kicsit zötyög. Azért folyamatosan eszemben vannak az iráni légiflotta műszaki állapotáról szóló nem túl kecsegtető sajtóbeszámolók. Izzasztó másfél óra következik…

A kaja húsos bukta ketchuppal, narancslé és keksz. Nézelődök kifelé, fentről is kopárnak tűnik minden, pedig még csak június eleje van. Hamarosan Teherán fölé érünk. A régi reptér már teljesen körbeépült, olyan érzésünk van, mintha a házakra szállnánk le. Megjöttünk.

Ma este megint magyar ismerőseinknél alszunk, hozzájuk tartunk. Most már tudnánk tömegközlekedni is, de a nehéz hátizsákok miatt nincs kedvünk. A reptérnél csak hivatalos taxik várakozhatnak taxiórával, alkudni nehéz. Egy forgalomszervezővel végül sikerül megegyeznünk 60 ezer riálban (baromi messzire megyünk), majd beülünk és irány az északi városrész. Mikor odaérünk, a taxióra 58 ezer riált mutat. Na, megint adtunk a sz∗rnak egy pofont. Az utóbbi pár napban eléggé pofozkodós kedvünk volt...

Élménybeszámoló az ismerősöknek, 3 nap után végre fürdés, kaja, majd heverészés. Este hat körül hatalmas felhőszakadás jön, mi meg alszunk. Mert jól-esik. Holnap még kirándulunk egy bankba és a Damavandra, aztán lassan indulunk haza..

2007. június 6. szerda

12 órát aludtunk egyhuzamban. Shiraz óta, több mint négy napja nem aludtunk normális ágyban, hacsak az Omid Inn priccsét nem számítjuk annak. (Dani: Nem számítjuk annak.) 8-kor ébredünk, hideget reggelizünk, majd elindulunk következő célunkhoz, a Damavand lábához, ami a maga 5700 méterével Irán legmagasabb hegye, egy klasszikus formájú, már időtlen idők óta szunnyadó vulkán.

A csúcsra felmenni sajnos nincs esélyünk, mivel az több napos túra lenne és megfelelő felszerelésünk sincsen. De valameddig csak eljutunk, legalább megszimatoljuk a hegyet, ha már itt vagyunk a közelében. Majd legközelebb fel is mászunk. Talán.

Legelőször azonban pénzt kell váltanunk, mert kifogytunk a riálból. 60 USD átváltása másfél órás bürokratikus szarakodásba torkollik. Miután lemetróztunk az Imam Hossein térig, ahonnan a troli indul az Eastern bus stationhoz, találunk végre egy bankot, ami pénzt vált. Mert nem mindegyik bankban lehet ám. A Melli Bank helyi fiókjába megyünk.

A belépéstől a következők történnek:

-A biztonsági őr egy pulthoz irányít.
-Sorban állunk pár percet.
-Az alkalmazott egy az emeleten levő pulthoz irányít, keressük Mr. XY-t.
-A biztonsági őr felvezet minket az emeletre és megmutatja Mr. XY pultját.
-Mr. XY nincs ott, de egy kedves nő mondja, hogy várjunk.
-Várunk, közben nézelődünk. Itt fenn nagyobb pénzekkel dolgozhatnak, a bankárok mind kövérebbek és idősebbek is mint lent. Akkor mi a fenét akarnak a mi nyamvadt 60 dollárunkkal?
-Előkerül Mr. XY, egy jólöltözött harmincas úriember, aki lassú, mint a lajhár.

-Váltanánk, mondjuk. Rendben van, mondja, és egy perzsa nyelvű űrlapot tesz elénk, hogy írjuk fel a saját adatainkat. (Név, apja neve!, lakóhely, munkahely!, születési adatok, stb.)
-Felírjuk.
-Mr. XY átveszi az űrlapot és egyezteti az útlevelünk adataival, majd az útlevelet is lefénymásolja.
-Majd ad egy másik űrlapot, hogy írjuk fel a beváltani szánt bankjegyek címletét és sorozatszámát.
-Megtesszük. Három darab húszdolláros, használt bankjegyekben. A sorozatszámokat sajnos elfelejtettem.
-Mr. XY átveszi az űrlapot és megkér minket, hogy várjunk. Közben a mi űrlapjaink adataiból ő is gyárt pár nyomtatványt és összehasonlítja a közben átvett pénzek adataival.
-Fogy a türelmünk. Egy órája itt vagyunk. Lelépnénk, de a pénzt már átadtuk.
-Mr. XY végre ad egy bizonylatot, amivel a földszinten átvehetjük a 60 USD ellenértékét riálban. Keressük Mr. VZ-t a valamelyik pultnál, mondja, majd mosolyogva elköszön.

-A biztonsági őr megmutatja Mr. VZ pultját.
-Hatalmas a tömeg, beállunk a sor végére, ami nem halad.
-Dani otthagy és leül egy padra. Idegesnek látszik.
-A pultnál madzagon különféle pecsétek lógnak, amelyekkel az ügyfelek valamiféle betétkönyvekbe pecsételnek.
-Kínomban telepecsételem a nálam lévő naplómat. A várakozók együttérzően mosolyognak.
-Végre rám kerül a sor! Mr. VZ-hez érek. Ő mosolyog és a kettővel arrébb lévő pultra mutat.
-ÁÁÁááááááá……
-Bunkó vagyok. Sorban állás nélkül odapofátlankodok és a nyugtát szó nélkül az alkalmazott kezébe nyomom.
-Ő meg szó nélkül elveszi és leszámolja a kezembe a megfelelő összeget.
-Nem hiszek a szememnek.
-Azért még búcsúzóul aláírat velem egy formanyomtatványt.

A fent leírt eseménysor kb. másfél óráig tartott. Ugyanez a pénzváltás Shirazban egy közönséges pénzváltóban fél percet sem vett igénybe és semmiféle nyomtatványt nem kellett kitölteni.

A tökölés eredménye, hogy már fél 11 van és mi még mindig Teheránban vagyunk. Veszünk gyorsan troli jegyet, majd felszállunk. Csuklós Ikarus, libafoszöld és halványlila színekben pompázik. A jegy 200 riál, ami kb. 4 forint. Az út a dugó ellenére haladós, mivel a trolik és a buszok számára betonterelőkkel külön elkerítettek egy sávot. Valami egyetem lehet errefelé, mert feltűnően sok a huszonéves lány, valamint az őket bámuló hasonló korú legény.

A lányok mind feketében, a szebbje persze az elengedhetetlen piros cipőben. Alig negyedóra az út a keleti buszállomásig, nehéz eltéveszteni, mert csak eddig megy a troli. Gyors jegyvásárlás az Amol nevű városig. Igaz csak bő félútig megyünk, de idáig ki kell fizetni, ez a szabály, mivel ez az első hivatalos megálló. Fejenként 30 ezer a jegy, már ugrunk is fel egy szép közútfenntartó narancssárga Volvóra.

A várost elhagyva nagyon takaros alpesi jellegű településeken keresztül visz az utunk. Hatalmas a forgalom, így alig haladunk. A látvány szép, úgyhogy nincs is ezzel semmi baj. Sípályák, éttermek és hegyi patakok által táplált pisztrángtelepek láthatók mindenfelé. Lassan elérkeztünk Reynehbe, ahol le kell szállnunk. Az alig 80 kilométeres út két óráig tartott.

Aztán kiderül, hogy ez még nem Reyneh, csak az oda vezető bekötőút eleje, a falu innen még vagy 3 kilométerre van hegynek felfelé. Elindulunk gyalog. Alig 10 perc múlva megáll mellettünk egy Paykanos öregember, aki hajlandó felvinni minket az alaptáborig öreg járgányával.

Nem olcsó, 200 ezret kér a fuvarért oda-vissza, de már nem spórolunk, holnap este úgyis megyünk haza. Reynehbe felérve kér 20 percet, hogy hazaszaladjon kabátért, mi meg addig beülünk egy kifőzdébe. Dani gyorsan eszik egy dizit 15 ezerért, én meg néhány jégkrémet, darabját 2 ezerért. Nem vagyok bizalommal az itteni dizi iránt, mert a hűtőből vették ki a csuprokat a szemünk láttára. Lehet, hogy már egy hete ott voltak, ki tudhatja. Most nagyon nem hiányozna valami renyheség a HACCP-hez hitványult beleimnek. Az ígért időben jön is az öreg, hozza magával a 8 éves forma kis unokáját is, hagy lásson világot a gyerek. A gyerek persze nem a világot bámulja, hanem minket.

Először aszfaltozott úton haladunk, majd letérünk egy nem kifejezetten személyautóknak való földútra, de a Paykan bírja. Gyerekfej nagyságú köveken bukkanunk át, lötyög, nyikorog a kocsi, de bírja. Dani már kevésbé, mert kezd zöldülni. Hányni készül, de hősiesen visszatartja. Azt jól is teszi, mert mögöttem ül és az összes dizi az én nyakamban kötne ki.

Felérünk az alaptáborhoz, ahol három autó is áll, mindegyik erős terepjáró. Meg is csodálják az öreg Paykanost rendesen. Néhány hegymászó és pásztor sütkérezik a köveken, a birkák meg békésen legelnek. Mind barna és fekete, errefelé a fehérbárány a ritkaság. Egy beton épület és egy kicsi mecset alkotja a tábort, van folyóvíz és WC is az épület mögött. És mindenfelé havasi virágok. Rengeteg van ilyenkor tavasszal hóolvadás után. Méhkaptárak is vannak, lenn a főút mellett pedig mézet is árultak, nemcsak pisztrángot.

Csak a csúcs nincs sehol. Itt kb. 3000 méteren szépen süt a nap, de kicsit feljebb jókora felhősapka kezdődik. Az éppen leérő hegymászók mesélik, hogy fenn elég ramaty az idő, hideg van és alig látni pár méterre. Innen még bő 2500 méter a szintkülönbség a csúcsig, ami minimum 3 nap oda-vissza, felfelé még egy megalvással kell számolni 4500 méteren egy jóval spártaibb menedékházban. Ha jó időt akarsz, nyáron gyere, mondják, de még akkor is kicsi az esélye a napsütésnek odafenn.

A hangulat kedvéért elindulok felfelé pár száz métert az első még megmaradt hófoltig, ahol sikerül ügyesen seggre esnem az olvadékvíz okozta sárban. Szép havasi virágokat fotózok, szóba elegyedek egy gyógynövénygyűjtő emberrel, majd elindulok lefelé.

Amin aztán teljesen ledöbbenek az az, hogy közben Dani is virágokat fotózott, pedig ő az élőlényeket - legyen az állat vagy növény - kizárólag potenciális élelmiszerként értékeli. Most meg itt áradozik, hogy milyen szépek...

Miután kibámészkodtuk magunkat, elindulunk lefelé. Az öreg harsányan magyarázza kézzel- lábbal, hogy csak kiabáljuk STOP-ot, ha meg akarunk állni fotózni. Úgy is teszünk.

Így egy szűk óra alatt érünk le a főút mellé az étteremhez, kifizetjük az öreget és elbúcsúzunk.

Következő programként elkezdünk a hazaúton gondolkodni. Kell is, ugyanis a távolági buszok nem állnak itt meg, marad a stoppolás. Azonnal akad is egy-két önjelölt segítőnk, de az étterem közönsége túlságosan gazdag és sznob hogy felvegyen, vagy éppenséggel teltház van a kocsijukban.

Marad a kézlengetés. Öt percen belül meg is áll egy… na mi? Természetesen Paykan, amiben két pasi ül. Szívesen elvisznek Teheránba, ők is oda mennek. A sofőrnek elég sunyi a pofája, de annyi baj legyen, csak jussunk vissza. Másfél óra múlva a keleti buszállomásnál vagyunk.

Itt némi vita után megegyezünk a viteldíjban. A sofőr piszokul le akar húzni minket, csak veszekedések árán tudunk megállapodni. A kettőnkre számított buszjegy tarifáját adom neki, aminek ő eredetileg a háromszorosát akarta kérni. A vita részben a mi hibánk is, ugyanis előre meg kellett volna egyeznünk az árban, de mi azt hittük balga fejjel, hogy ingyen lesz a fuvar. Errefelé viszont a stopposnak szokás betársulni a költségekbe. Legalábbis ennél a két fickónál. Mindenesetre a mi 60 ezrünk bőven fedezte a benzinköltségüket talán még visszafelé is. Sötét este van, mire hazaérünk, gyors hidegvacsora, aztán alvás.

2007. június 7. csütörtök

Az utolsó napunk Iránban, este repülünk vissza Isztambulba. Addig viszont van még egy nyugis pihenőnapunk.

Pakolászunk, beszélgetünk az itteniekkel, elvagyunk. Délben meghívnak minket ebédre egy jó nevű étterembe valahol az északi, elegáns városrészben. A kaja itt is a szokásos jellegtelen éttermi koszt. Egyen-leves, ízetlen sült csirke rizzsel. A kifőzdékben sokkal finomabb kaja volt.

A délután többi része pihenéssel és a sok cucc hátizsákokba tömésével telik, majd este hétkor taxiba szállunk, hogy kivitessük magunkat a reptérre. 140 ezer riál, ugyanis az új reptér vagy 40 kilométerre van a várostól. Bő másfél órát tart az utunk, pedig legalább 80-as átlaggal haladunk, bár van egy olyan érzésem, hogy csalingázunk és nem a legrövidebb úton megyünk.

Mindegy, végre jó zenét – nyugati! – hallhatunk. Billy Joel Pianoman című számánál még feljebb is vetetjük a hangerőt.

A Khomeini International reptér egy vadonatúj, irdatlan nagy és rendkívül rideg épület, óriási belső terekkel. Minden acélszín, szakasztott olyan, mint egy gigantikus boncterem. Ekkora épülethez képest meglepő csendesség fogad, az a pár száz ember aki itt bóklászik, elvész a hatalmas térben. Az előtérben semmi sincs nyitva, csak a becsekkolás után a tranzitban találunk egy büfét és egy kávéházat, amik már nyugati árakon üzemelnek. Elköltjük a maradék riáljainkat, melegszendvics, chips és kóla menüt vacsorázunk 28 ezerért, majd internetezgetünk az ingyenes net-terminálokon. Sajnos normálisabb kaja nincs.

A Pegasus Airlines Teherán-Istanbul járata 20 perces késéssel indul valamikor éjfél előtt, de ez ilyenkor éjjel tökmindegy. Viszont a nap fénypontja mégis a repülőbe való beszállás. Az ajtóban a török légikísérő csajba első pillantásra szerelmes leszek. Pedig nem egy szép lány, de végre látok egy kendő nélküli női fejet, sőt egy női nyakat, sőt egy fedetlen női kart is. Könyökig! Kész vagyok. Két hét után ez már nekünk hardcore porno. A gép teljesen tele van, nem csoda, hogy jóval előre meg kellett venni a jegyeket.

Az út szűk három óra (mégsem 44, mint idefelé volt), közben szokásos kaja. Valami gombás csirke tésztával, répasalátával, aprósütivel, alkoholmentes italokkal. Az úri közönség közben horkol. Sokan levetik a cipőjüket is. Népszerű errefelé a mintás nejlon bokazokni, amit az orrával is meglát az ember. Nézelődök, hogy veszik-e már lefelé fejkendőiket a nők, de nem sürgős nekik.

2007. június 8. péntek

Hajnali 2.30, Sabiha-Gökcen repülőtér, Isztambul. A teheráni gép utasai egy emberként rohamozzák meg a tax-free shop égetett-szeszesital részlegét. Kettesével veszi a nép a literes töményeket. Minden eshetőségre felkészülve Dani is vesz egy 7 decis műanyag flakonos gint a hazaút további részére.

Ez egy kültelki, bár egyáltalán nem kicsi reptér, messze a központtól az ázsiai oldalon, innen nem lehet éjjel könnyen a városba bejutni. Ezért már korábban úgy döntöttünk, hogy reggelig maradunk és próbálunk valamennyit aludni. Egy csendes zugba húzódunk, majd elszenderedünk, ám alig egy óra múlva arra ébredünk, hogy teljesen körbevettek minket.

Valamelyik szovjet utódállam polgárai, kirgizek, vagy tadzsikok, vagy valami hasonló isztániak. És mindannyian nők egytől egyig. Fiatalok, idősebbek, de mind kínai papucsos (az a nagylábujj pántos fajta, fehér frottírzoknival kombinálva) és hatalmas csomagokat cipelnek. Ez valami csencselő járat lesz, mint honfitársaink 10 évvel ezelőtti isztambuli buszos túrái. A békesség kedvéért odébbállunk a belföldi váróba, ahol még egyelőre csend van. Aztán már ott sem, mert beindul a reggeli forgalom. A valamilyen isztáni csajok öreg Tu-154-ese is elszáll, alaposan megremegtetve a reptéri épület üvegablakait.

Viszont közben reggel lett. A reptér elől a 10E jelzésű bevisz Kadiköybe. Az már majdnem Európa, az már majdnem otthon. A jegy 3 YTL (400 forint) fejenként, a menetidő 1 óra 15 perc. Isztambulban a következőképp működik a buszbérlet: van az embernek egy kulcstartószerű kütyüje, amit felszálláskor odatart egy érzékelőhöz. Ez pittyent egyet és leveszi a megfelelő viteldíjat. Aztán ha elfogyott a kredit, valamilyen módon –Internet, SMS, feltöltőkártya, stb. – újra aktiválható. A kulcsod sosem hagyod otthon, így a kulcstartón lévő bérletet sem.

Kadiköyből áthajózunk az Eminömü-re, itt van a Sirkeci pályaudvar, ahonnan az európai országrész vonatai indulnak.

Megvesszük a vonatjegyeket az esti vonatra, fejenként 75 YTL (10 ezer forint) Bukarestig kusettben, vagyis nagyjából ugyanannyi, mint idefelé volt. Próbálunk a pénztárban török lírát is váltani, de a pénztáros pofátlanul át akar verni minket, csak fele pénzt akarja ideadni. Visszaköveteljük az eurónkat és káromkodva, szitkozódva távozunk. Haragunk csak nő, mikor kiderül, hogy a pályaudvaron nincsen poggyászmegőrző. Mi a fenét csináljunk estig a csomagjainkkal? Tegyük be egy hotel recepciójára? Azt kéne, de inkább magunknál tartjuk  a cuccot, már megszoktuk a cipekedést.

Délelőtt van, az egész nap a miénk, a vonat csak este 10-kor indul. Elvillamosozunk a Galata városrészbe, mászkálunk, eszünk sült birkabéllel töltött szendvicset (kukorec), sört iszunk, nézelődünk.

3 éve még lepukkant hely volt ez a környék, de azóta gyönyörűen felújították. Kávéházak, éttermek, klubok követik egymást, igazi szórakozó negyeddé vált a környék. Később a Galata hídon a pecásokat bámuljuk Efes sörökkel támasztva meg a fejünket. Aztán egy kötelező balik ekmek (halas szendvics) lenn a parton, majd villamossal fel a Sultanahmetbe. Ténfergés következik, itt már hallani egy-két magyar szót is.

Az útra veszünk söröket és némi kaját, majd visszaballagunk a pályaudvarra, ahol már benn áll a vonatunk. De engem egyelőre most leginkább egy WC érdekelne de hirtelen, mert valami a mai menüből igencsak kikívánkozik. A beles szendvics? Vagy a halas? Vagy csak a sörtől szokott el az emésztésem? Még éppen időben érkezem az állomás viszonylag korrekt klozetjébe.

A vonatnál az egy szem MÁV-os vagonba egy rakás magyar vénasszony száll fel éktelen zsivajjal. Valami asszonykórus, vagy MÁV-os nyugdíjas klub lehet, mert így ránézésre tuti nem ők fizették a vonatjegyüket. Szerencsére mi a román vagonnal megyünk, ott alig van ember. Hazafelé is ketten vagyunk egy fülkében, így nyugodtan alhatunk. Ezt is tesszük.

2007. június 9. szombat.

Hajnali egy, Kapikule. Gyors útlevél ellenőrzés, majd alvás tovább.

Bulgáriát átalusszuk. Köszönet érte az Efes söröknek és a műanyag palackos ginnek. Délután három körül érünk Ruse-be a román határhoz. Itt szakad meg fülkebéli magányos idillünk, egy erősen sántító, péppé vert pofájú, totál benarkózott kölyök esik be hozzánk.

A határőröknek is szemet szúr, felhúzatják az ingujját is, de nincsenek rajta tűszúrásnyomok. Kábultságát fogfájásával indokolja, amit sem mi, sem a határőrök nem hisznek el neki. A monoklijaira és szakadt, mocskos ruhájára meg egyáltalán nem ad magyarázatot. A papírjai rendben vannak, ezért a határőrök a továbbiakban békén hagyják. Nem is szól a gyerek ezután Bukarestig egy büdös szót sem. Viszont láthatóan piszkosul szenved. Dél Románia következik ismét másfél órában. Szakadó eső, rengeteg kóbor cigány és kutya, olaj- és gizgaz mezők. Este fél hat: Bucuresti Nord.

Akklimatizációs céllal McDonalds kaját vacsorálunk elverve a maradék lejeinket. Meg pár üveg román Ursus sört, aminek találó magyar fordítása a „medve nedve”. Hazafelé a vonat a szokásos, az utazóközönség összetétele is. Egy kinyomott szemű és egy féllábú úriember portyázik a vagonokban koldulási szándékkal, de a kalauzok a következő állomáson könyörtelenül lehajítják őket. Aztán valahogy megint akad egy üres fülke kettőnknek, alhatunk kedvünkre egészen Nagyváradig.

2007. június 10. vasárnap.

Reggel 7 óra. Érmihályfalva az elmúlt 3 hétben szemlátomást semmit sem változott. Vasárnap reggeli álmosság honol az állomás környékén, csak a Katika büféje című egység előtt diskurál két jóember. Egyikük felajánlja szolgálatait egy debreceni fuvarra, de legnagyobb sajnálatára nem élünk vele, mert Dani anyukája átjött értünk Debrecenből, ami ide már alig 30 kilométerre van.

Hazaúton a mamája folyton kérdezget minket, mi meg nem nagyon tudunk mit válaszolni. Bambán bámulok ki a kocsi ablakán, szemem előtt útszéli akácok suhannak el. A fejemben egy nagy tányér forró vasárnapi húsleves képe és az a rossz érzés tanyázik, hogy holnap reggel nyolcra megint mehetek dolgozni.

Hát ennyi volt. Viszlát! Khoda hafez!

Korábbi részek és hasonló írások a Világjáró-ban!