Szelkó-tó, nem messze Nyíregyházától, délután van, sűrű nyálkás köd borul a tájra, ballagunk, mint az idő, összegyűjtjük a fák között a gyűrűzéshez kifeszített madárhálókat. Ha Attila a hálóban madarat lát, kiszabadítja, kissé átfagyott és megkeményedett ujjaira olykor apró, sürgető csőrök csapnak le. Aztán lekerül róluk a háló, a nagy kéz kinyílik, és a tollasok tovaröppennek. „Úgy tűnik, hogy a kezdeti izgalom után megnyugodnak a tenyeredben.” - mondom neki.

Petrilla Attilával először az állatkertben találkoztam, még abban az időben, amikor Vadaspark volt a sóstói létesítmény neve. Én gyerek voltam még akkor, ő pedig igazgató, aki egy olyan helyben gondolkodott, ami a Kárpát-Medence élővilágát a lehető legtermészetesebb környezetében tudja bemutatni. Ennek már lassan 20 éve. Azóta a Vadasparkból Állatkert lett, Attila legidősebb lányát férjhez adta, a legkisebbet meg reggelente iskolába viszi. A mi generációnk meg közben elkezdett érni - már aki persze -, és tele vagyunk kérdésekkel.

Jókedvű ember. Görögszálláson, a közösségi házban, aminek most az irányítója, szükség is van a jókedvre. Egy 300 fős településen is bőven akad sors. De a Föld itt is tisztul, s vele talán az emberek is, mert a munka nemesít, és a kályha meleget ad. Beszélgetünk, van miről, én is kíváncsi vagyok a növényekre, az állatokra, a gombákra és az emberekre, a hagyományokra, a családra, Magyarországra, az Életre és a Halálra.

Bár az emberfajta mostani haladási irányáról nincs túl jó véleménnyel: úgy gondolja, hogy a reklámoknak és a fogyasztási szokásunknak engedve kiesszük a lábunk alól a talajt. A Föld meg majd szépen feldolgozza a veszteségünket. „Úgyhogy érezd jól magad, és lehetőleg közben ne légy kárára a világnak." – mondja nyugodt mosollyal.

Nyíregyházán született, 52 évvel ezelőtt. Elmondása szerint egyre gyakrabban fedez fel rokon vonásokat nagyapja és saját természete között. Van, aki azt mondta róla, hogy ábrándos; felhők között jár, pedig inkább lovon szokott. Kedveli a kunokat, szívesen olvas könyvet a jószágai társaságában, és szívesen továbbadja a tudását, ha van kinek. Garbolcon családjával erdei iskolát működtetnek. Találkoztam egy tanárral, aki diákjait vitte el oda, ódákat zengett a helyről. Attila azt mondja, lassan már nem csupán a természeti értékek megmutatása a cél, hanem a túlélésre való felkészítés. Aktuális téma.

Jó kedvünk van a közelében, a humora megtartja az embert. Azért nyilván van, ami őt is kihozza sodrából. „Amikor az erdei iskola kukájában ételmaradékot látok, az nagyon felbosszant. Mert a kidobott étel azt üzeni, hogy az illető nem tiszteli a szülei munkáját, illetve azon emberek munkáját, akiknek azt az ételt, s ezáltal az életet köszönheti. Amellett, hogy kuka helyett egy más élőlény, mondjuk nyúl vagy kutya szívesen fogyasztaná.” Ja. Ezzel nem vitatkozom, sokszor látok én is hasznos kis maradékot a kukában, de ez már nem bosszant fel engem, csak elszomorít. De nagyon.

Egyszer együtt utaztunk Karosra. Március 21.-e volt, erős szél, a honfoglalás kori temetőben gyűltek össze azok, akik a tavaszi napforduló és az Ősök tiszteletére máglyát gyújtottak. Aznap még egy ember lelke is égbe szállt ott a tűzzel. A Vadasparkban elkezdett fonál itt kezdett újra szövődni. Neked köszönhetően Kedves Magyarország!

Erről eszébe jut valami. „A gyerekeket elviszem olykor Szatmárcsekére a kopjafás temetőbe, ahol megnézhetik, hogy merre élnek még magyarok a világban. Megkérdezem ott őket, hogy szerintük ki a magyar? Sok válasz szokott érkezni, de azt csak egyszer hallottam, hogy az, aki tesz is valamit a hazájáért.” - mondja, aztán a témához még hozzáfűz egy kazah idézetet, elég, ha a bevezetőhöz ugranak, ott olvasható.

Megáll az autó, bent vagyunk a városban, az oroszlánbarlangban. „Te merre mész?" - kérdezem. „Én arra." – mutat a rendőrlámpa felé. „Felülhetek majd a lovad hátára?" „Gyere csak!" - mondja, mint egy pajtás, ami meg egyébként egy török eredetű jövevényszó...

Az olvasóknak küldött dal:

 Kövesdi Levente Szabolcs