Na de be volt kapcsolva a tévé vacsora közben, és elindult bennem valamiféle szociópszicho - az orvos-beteg, hivatal és kérelmező, a kormány és választó kapcsolat… - miközben felmerült a szerelmemben Fehéroroszország helyzete. Az, hogy igaz nyílt kommunizmusban, de állítólag mégis jól élnek az emberek. Majd a képernyő hazai híreiről átigazolva a brazil őserdő meghódítására - ami élőben ugye életveszélyes - elképedtem:

Micsoda kreativitást hoz ki az emberből a kényszer. Vagyis a politika is csak akkor lehet igazán jó, ha az közelfogadott. De a húsleveses fazéktól távol nem lehet tetsző senkinek sem, hogy a parlamenti képviselők „kényszerből” drága holmikat vásárolnak az adófizetők pénzéből, akik napról napra többet dolgoznak azért, hogy ők minél „modernebb” körülmények között szarjanak mindenki fejére.

Tehát igazán szerencsés az az eszme, mely a gyakorlatában mindenkinek tetszhet. Valamint a rendszer csak akkor működik, ha az ember alkalmazkodik. A demokráciához pedig azért könnyebb idomulni, mert nem tehetnek meg odafentről akármit, és a saját döntésünkért, majd annak következményéért mi mossuk a kezünket, mint választók.

A gyakorlatban azonban ez nem így van, a demokrácia csak a saját fogalmának határáig létezik, míg odakint valójában diktatúra van. De meddig lehet alkalmazkodni?

Az állam hivatalnokai és az orvosok eredetileg arra esküdtek fel, hogy nem hagynak egyetlen embert sem fájdalomban. Vagyis nem tudom, mi lehet a mentség arra, hogy nem kezelnek fogfájós fogyatékos gyerekeket, illetve nem állnak az emberrel szóba egyes hivatalokban. Egyes polgármesterek is jobban szeretnek eljárni táncestekre, mintsem hogy az olimpiáról hazatérő magyar büszkeségeinket köszöntsék.

De hát sorolhatnám itt napokig, hetekig, vagy talán hónapokig az ellentmondásokat. Hogy miért is hülyeség demokráciáról beszélni. A rendszer csak akkor működik, ha van mihez igazodnunk, ha az „én” és a „köz” egészséges arányban alkalmazkodik egymáshoz. Vagyis kétségtelen az a tény, hogy a pokol feneke a mennyország csúcsa, és hogy mindennek van fordítottja, míg nálunk, magyaroknál annyira éles a kontraszt, hogy eltűnik a középszerűség.

Az ember hiszékeny. Olyan, mint egy vágyakozó kisgyerekek, aki mindig elhiszi, hogy rosszabb már nem lehet. Ígérni így a legkönnyebb mindenkinek. Mi pedig elhittük, hogy a kormányunk ártatlan, kikerüli a kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és a jóra való restség. Persze a tévedés is belefér az életünkbe. Sokáig eltarthat kijavítani a hibáinkat, de ha készakarva hazudunk, lopunk és gyilkolunk…

A túlélésre és az elégedettség keresésre vagyunk programozva. Ha átgyalogolunk Brazília őserdején, akár leszednénk a saját a körmünket is, ha az felázik, vagy vadásznánk és halásznánk, csakhogy ne haljunk éhen.

A betonerdőnkben is hasonlóképpen viselkedünk, csak a játékszabályok másak. Itt a tét már a lélek, a mentális egészség, míg az anyagi javak játéka le van bundázva a nyílt diktatúra javára. Vagyis a szigor, az elrendeltetés, a megbélyegzettség és a kiszolgáltatottság a baj.

A demokrácia tehát elvérzik a mi esetünkben, mert nincs szigor a politikusaink felett. Bárki bármit megtehet, ami egy kíméletlen káoszba vezethet. A szabadság igazi lényege pedig a felelős cselekedet.

Hatalmas erő a kényszer. Ezért is fontos kérdés, hogy mi milyenek vagyunk, hogyan alkalmazkodunk, mit erőltethetnek ránk. Van olyan hely a világban, ahol kaviccsal szórják fel a földet az utak szélén, hogy kiderüljön, hogyan járják azt be az emberek. Így a praktikusság kedvéért a kijárt vonalakon betonozzák azt le. Nálunk, ha tempólassítóan kényelmetlen a járda, a füvet tapossuk le. Természetesen ilyenkor a járdát nem szedik fel, hanem újra beszórják az elkoptatott földet fűmaggal…

Ez pedig nem kreativitás. Inkább kényszerűséggel éljük át a mindennapokat.

PAE