Hoppá Ferikém!
Ma még változhatunk. Holnap már nem. Most még lehetünk szabadok. Ha nem vagyunk múlt – és jövőrabok.
Furcsa dolog a csalódás. Eltorzítja az embert. Igazán nagy pofára esés, ha szembe megyünk a saját érzéseinkkel.
Keresek egy dalt, ami csak az enyém. Látni akarom a zenét! De csak a városi élet dobol. Elkoptatható cipőkkel zajong.
Néha elcsodálkozom azon, hogy rövid időn belül milyen sokat változik a világ, és olykor megdöbbenek azon, hogy mennyire képtelen változni bizonyos dolgokban.
Ha elesünk, felállunk. Ha hibázunk, belátjuk. Ha nem sikerül, újra próbáljuk. De vajon minden dolog újrakezdésre jogosult?
A törődésnek számtalan kifejeződése van. A letolásoktól az aggódáson át a gondoskodásig.
Az emberek élettelen tárgyak, de hát a tárgyaknak funkciójuk van. És hogy lehet-e hinni az elrendeltetésben? Ha igen, akkor olykor agyonvágnám a forgatókönyvíróját.
Ki hazudik? És ki mond igazat? Ki áll igazán mellettünk, és ki az, aki valóban elfogad?
Először állít rendszerbe hadihajóin lézerfegyvereket az amerikai haditengerészet.
„Ne veszítsd el a fejedet!” – mondta egy nyugodtnak tűnő ember, s az állát megtámasztotta.
Mert kell egy csapat, még a magyar első osztályban is, avagy a cikk írójának privát jegyzete.
Értelmetlenül bolyongok. Az utcákat járom. Keresek. Keresem a beteljesülést, a megbecsülést és az emberi mivoltom érzését.
Van, hogy dühít a csend, az óra ketyegése. Van, hogy lassan elhalkulok én is az estével, és csak magam elé nézek a kérdéseimmel.
Minden kapcsolat egy zsákbamacska, mert csak megérzésekre, tapasztalatokra hagyatkozhatunk, ha új barátokat találunk.
Napok óta forog velem a világ, pedig nem szívtam, nem ittam, de még csak hivatalokat sem látogattam.
Nem is olyan régen megállított egy srác azzal, hogy nem tetszik neki, hogy szomorú dolgokról írok.
Mindig őszinte lehetek. S talán az a legjobb, ha ennek sosem válogatok táptalajt. Meg kell vallanom, hogy iszonyatosan erős, mély elvágyódásom van...
A legfőbb kérdés az, hogy milyen közegben lesz az emberből ember, s aztán pedig az, hogy mi az egyéni motivációnk.
Az unokahúgom, aki a járni tanulós évei előtt már Kanadában élt, hazajött magyar földre időzni kicsit.
Senkinek sem kell muszájból beszélnie, sem közvetlen, sem pedig közvetett módon. Bár igaz, az unintelligens megnyilvánulással jobban nem lehet felbosszantani senkit sem.
A gyilkosságok fővárosában, Washingtonban kísérletet tettek a bűnözés 25%-os lecsökkentésére, 1993 nyarán.
Nem hiszek a tökéletességben. De nem hiszek a jó dolgok töretlenségében sem. Viszont hiszek az őszinteségben, és így a fejlődésben.
Mi az idő, ha a fájdalom olykor végtelennek hat benne? Mi a perc, ha szétterül mindenen, de nem a saját kedvünkre?
„Az emberek oda húzódnak, ahol fény van, mosoly és szeretet…” - mondta egy kedves ismerős.
2012. december 30., 09:02
Mit mondhatok el magamról majd öregen? És milyen leszek egyáltalán ráncosan, őszen? Megvallom kicsit tartok ettől...
2012. december 27., 09:43
Mindig az a helyes, amit mi magunk ítélünk annak. A dolgok csak másban lehetnek jobbak, vagy rosszabbak.
2012. december 21., 08:46
Már csak párat kell aludni, és szenteste van. Az idei azonban igencsak más, mint a többi, a nagymamám mákos kalácsát leszámítva.
2012. december 05., 07:47
Azt mondják, közeleg a világvége. Bár mindennap megéljük ezt. Van, hogy sötétség és hangtalan kiabálás zakatol odakint és idebent…
2012. november 28., 09:21
Utálom a pénzt. Utálom a játszmákat. És várni sem szeretek. Sem a vécére, sem pedig a fizetésemre...
2012. november 26., 09:05
„Mi a jó?” – kérdezett vissza a lány, akivel azért akartam találkozni olyan nagyon, mert nem értettem, hogy mitől volt olyan ellenséges velem egy időben...
hirdetés
hirdetés
Hoppá Ferikém! 
Bejelentkezés
