Gáborral aktuális zenekara, a Kuplung Klán próbatermében beszélgettünk, hogyan is látja az elmúlt húsz évet Nyíregyháza zenei életében.

- Milyen zenekarokban játszottál eddig?

- Talán az első próbálkozás Boruzs Attilával (Ruzsbo), és egy pár haverral történt annak idején. Később jött a Juhfejek - Tanyabusz - Zajközpont együttes, majd a Dead Parson Company, Pap Szabival, aki aztán híres lett a Supernem-mel. Gitároztam, énekeltem, aztán egy kisebb leállás után jött a bőgőzés a Gizi Rémálmában, ami a G.O.D. (Grandstand of Devils) zenei aláfestése volt, majd megalapítottuk a Los Tirpákos-t és legvégül a Kuplung Klán zenekart.

- Milyen zenei irányzatot képviseltek, képviselnek együtteseid?

- Nehéz behatárolni. Nem mindent szeretünk. A sz.rt például nem szeretjük. Nem tudom megfogalmazni, hogy ne legyen popcornos. 

Underground? 

Nos, Árpi haverom szerint valami csak addig underground, amíg ki nem mondjuk. Szerintem ilyen stílus nem is létezik. Azt mondanám inkább: zenei stílusunk univerzális.

- Mióta vagy benne a nyíregyházi könnyűzenei kultúrában, a könnyűzenei világban?

- Mi behatároltuk magunkat annak idején a Mesés Kelet mottójával. A Mesés Kelet fő célja rendezvények szervezése és lebonyolítása volt a perifériára szorult, nem „mainstream” kortárs könnyűzene és egyéb művészeti ágazatok megsegítésére. Ez az, ami mindent takar, mert kortársnak kortárs, könnyűzenének könnyűzene. És hogy ebben mióta vagyok benne? Ha úgy számolom, hogy mikor volt az első koncertképes zenekarom első fellépése, akkor a Juhfejek - Tanyabusz – Zajközponttal, a 90-es évek elejére tenném a dolgot. Semmi nagy kunszt nem volt. Szívből, lélekből játszottuk olyan dolgokat, amik akkor számunkra aktuálisak voltak. Felléptünk a 820-ban, a Jerevánban is, ahol a régi zenekarok le vannak fényképezve Shulcz-féle előzménycikkben. Ezért is volt olyan jó nézni a Kazár Paliék féle fotókat a sorozatindítóban. Na meg sulis bulikon játszottunk.

- Mi volt az első meghatározó zenei élményed, amire visszaemlékszel? Milyen zene volt igazán nagy hatással rád, egészen fiatal korodban?

- Fateromék még nyomták hétvégéken rendesen a Rock and Roll otthon. Beatles, meg ami a kezük ügyébe akadt. Annyira persze nem vadultak be az öregék, nem volt pogó, de a sógoromnak például, Bernáth Zolinak, és a nővéremnek Nagyváthy Anitának elég komoly bakelitgyűjteményük volt abban az időben. Olyan örökséget kaptam tőlük, ami egyrészt meghatározó, másrészt pedig ritkaság volt a számomra, de talán még a városban is… Megismerkedtem azokon a zenekarokon kívül, amik a rocklexikonokban is hagyományosan benne vannak, például a Pink Floyd-tól, vagy a Uriah Heep-től kezdve azokig, amik már mélyebben vannak eltemetve, nehezebben hozzáférhetők, mint mondjuk a Mahavishnu Orchestra, meg a Chase. Itt egy picit vissza is kanyarodnék megint a Shulcz-féle cikkhez, ugyanis csakúgy, mint a sógorom, én is jártam az ő zenei előadásaira annak idején. 


Tehát volt egy sajátos táptalajom, aztán a magam szórakoztatására elindultam keresni, kutatni. Kis diszkókaland után szépen eljött a klasszikus rock and roll, Chuck Berry, meg ilyesmi, és onnan egyenes út vezetett - nekem legalábbis - a Punk vonalhoz, és a Hardcore-hoz. Volt persze metálos időszakom is, farmerdzsekis, felvarrós, ujjatlan pólós, szimat-szatyros, márványmintás farmeres és magas szárú puma cipős… Minden volt.

Aztán úgy 15-16 éves koromra állt be nagyjából az a széles zenei látószög, amiben rengeteg minden benne volt, amiket eddig említettem, meg azokon kívül hozzá jött még a 60-as 70-es évekbeli filmzenék szeretete, vagy pl. a Bossa Nova is, aztán szépen mentem tovább az Easy Listening, az elektronikus és a funky zenékig. Igazából mindenből kiszedegettem magamnak azt, ami engem érdekelt. A népzene is mindig nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Nem csak a magyar, hanem minden nép zenéje. És hát ebből a nagy katyvaszból végül mostanra, harmincakárhány éves koromra állt össze a saját képem. Nincsenek nagy amplitúdók, hanem szépen tudom, hogy minek hol a helye, mikor mihez kell nyúlnom, vagy mikor mihez van kedvem.

Amikor elmész Bécsbe egy lemezért vonattal, az mutatja, hogy kell hozzá egy kis fanatizmus, hogy jó zenéket tudj elkapni. Annak idején nem volt még ilyen, hogy internetről letöltöd a zenéket. Mennünk kellett a könyvtárba, felkutatni a muzsikát, bakelitet kellett kazettára másolni… Egymás közt nagyon ment a kazetták csereberélése, később cd-ket kölcsönöztünk a könyvtárból, meg volt a Bercsényi utcán egy CD-téka is. Aztán bejöttek 12-14 éves koromban a műholdas csatornák, Sky chanel, MTV, satöbbi, és én, meg a korosztályom abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy ha délután 4 órakor bekapcsoltuk a tévét, akkor nekünk Ministry meg Rollins Band szólt… Ilyen videóklippek mentek akkoriban a zenetévén. Ez még a Ray Cokes féle MTV volt, ami klasszisokkal komolyabb volt, mint ami most megy. Bár nekem nem tisztem megítélni, hogy kinek mi a jó, de úgy érzem, hogy mi szerencsések voltunk és vagyunk ebből a szempontból.

A másik vonal, amit megemlítenék, hogy akkoriban nyílt a Postás Művelődési Ház mellett - mert a Postás is egy nagy gyűjtőhely volt, biztos az öreg zenészek majd sokat fognak beszélni róla – a 820, a nyíregyházi „undergroundnak” (mosolyog...) a melegágya, ami országosan is szinte az elsők között volt. Én itt zenét csináltam, „DJ” voltam. Aztán a 820-ra rányitották a 211-et, és a 211-ben péntek-szombaton Nábrádi Lalival úgy voltunk felosztva, hogy én este nyolctól éjfélig, hajnal kettőig zenéltem, utána Lali váltott mondjuk éjféltől négyig-ötig. Ha meg nem volt kedve, akkor rám sózta az egészet, hogy csináljam én egyedül.

Ebben az volt a szuper, hogy a 820-as társaság elég jó lemezeket hozott be az országba, mindannyian sokat jártak külföldre. Úgy emlékszem, hogy Németországból és Ausztriából hoztak zenéket, főleg amik akkor nagyon futottak. Olyanokat, amiket nem is nagyon lehetett itthon megkaparintani. Ez nagyon jó volt Nyíregyházának, és tényleg köszönet érte. Shulcz említett régi nyíregyházi zenészeket, például Kóródi Árpi bácsit is, aki egyébként a szomszéd házban lakott, és a fiával Gerivel mi nagyon jó barátok voltunk. Árpi bácsinak akkor már fasza videómagnója volt, meg egyéb technikai felszerelései. Vasárnap esténként 10 órától kezdődött az MTV-n az Alternative Nation és éjféltől még két óra hosszán keresztül ment a Headbangers Ball. Volt még a Yo! MTV Raps is tele Public Enemyvel, meg ilyesmikkel.

Na, szóval Geriéknél a videón keresztül jött be a tévé, arra kötöttünk egy magnódekket, és szépen felvettük a számokat, amik megtetszettek. Orrba-szájba csináltuk ezt. Így aztán Nyíregyháza közönsége végül is átlag 5 nap késessel megkapta tőlünk a világszerte éppen futó metál, meg alternatív, rap és tánc-slágereket, de ehhez kellett egy 820, ami felvezette ezt az egészet. Az a kocsma kultikus hellyé vált. Én szerettem ott dolgozni, meg oda járni szórakozni. Nagyon jó koncerteket is szerveztek. Jött annak idején egy csomó külföldi zenekar is oda.

A hangszeres zenélére visszatérve, talán a 90-es évek fordulóján lehetett, mikor megvettem az első gitáromat, egy akusztikus gitárt. Előtte már elkunyeráltam apámtól egy szitár-szerű dolgot, amit még Azerbajdzsánból hozott és azon ment a hülyéskedés, érdekelt a dolog… Pulyakoromban egyszer belökött a nővérem Mák Tóni, az Agydaganat zenekar alapítójának szobájába, ami tele volt mindenféle hangszerekkel, és lehet, hogy az tudat alatt kicsit megfricskázott, de az önálló hangszeres zenélés még akkor váratott magára. Aztán ez az akusztikus gitáros dolog nem tartott nagyon sokáig, mert annyira nem voltam jó ebben, helyette inkább ráléptem a torzítóra, és jött a Juhfejek - Tanyabusz – Zajközpont…

- Ez egy középiskolai csapat volt?

- Hát így is nevezhetjük, ilyen Hardcore Punk-ot csináltunk, jó volt. Szerettek minket. Bárhol játszottunk, mindenhonnan jó hangulatban jöttünk el.

- Akkoriban ez a zenei irányzat mennyire volt népszerű itt városban?

- Eléggé. Zenei szempontból szerintem akkoriban sokkal magasabb szinten állt Nyíregyháza, Magyarország és a világ is. Őszintébbnek is tűnt az egész. A 90-es évek eleve nagy változást hozott ezen a téren. Ahogy lecsengtek a 80-as évek jellemző tulajdonságai, a 90-es években egy „feltámadás" zajlott. Szerintem a 70-es évek időszaka nagyon kafa volt, a 80-as években pedig ment a kísérletezés, akkor jöttek be az új stílusok, mint a szinti-pop és a new wave, aminek épp most van egy olyan retrója, ami viszont úgy érzem, egyáltalán nem áll jól. Ha a tánczenét vesszük például, akkor a 90-es évek nagy nevei, mint a Stakka Bo, a Stereo Mc’s vagy a US3 a mai napig klasszikusok maradtak.
Igazából ők nem csináltak nagy ördöngősséget, csak teljesen lazára, meg őszintére vették a figurát és ez működött akkor is és ma is. Nem akarták túlművészkedni a dolgot. 


Meg kell említeni azt is, hogy a 90-es évekig hozzánk „éppenhogycsak” szivárgott a világ kultúrája, mivel ez elől Magyarország direkt el volt zárva, de ahogy a rendszerváltással megnyíltak a csatornák, egyszer csak elkezdett beömleni hozzánk minden, és pont azért volt szerencsés ez az időszak, mert - ahogy már mondtam - nagyon jó zenék jöttek be. Szerencsésnek érzem magam, hogy akkor voltam 14-15 éves. Rám zúdultak olyan bandák, hogy fúúú… Primus, Jane’s Addiction, Fugazi meg Pantera, Mr.Bungle meg ilyenek. Ekkor konkretizálódott a zenei színtér is, és sok mindenki tisztába tette saját magát, meg a műfajok is rendeződtek, és akkor szép lassan elkezdődtek az új dolgok. Én így látom, lehet, hogy más másként élte ezt meg.

- Milyen zenei formációk voltak a városban akkoriban, illetve milyen zenekarokra emlékszel te vissza ebből az időszakból, amelyek Nyíregyházán népszerűek voltak?

- Mindig volt egy csomó zenekar, akik jól nyomták. Nyíregyháza pedig szerencsére mindig is bővelkedett jó zenekarokban - vagy rosszakban, de bővelkedett -, ami ugye azt jelenti, hogy ha egy generáció sok zenészt termel ki, akkor abból előbb-utóbb kikerülnek olyan arcok, akikkel jó dolgozni, és a világ hasznára válhatnak. Volt egy ilyen zenekar például, hogy Villon, ami az ismerőseim punk bandája volt, de ott volt még az AVH, ami klasszikus punk és OI zenét játszott. A Postás mondjuk annyira nem is fogadta be ezt az „új” stílust, de az Aranyalmában, kint a Ságvárin szombatonként minden alkalommal este 11-től fél órára megállt a diszkó és volt egy zenei blokk, amikor csak ilyen mindenféle erősebb zenék mentek vegyesen. És hiába volt egy „csomó fajta” ember, valahogy mindig jók voltak ezek a bulik. Jó volt a társaság és a környezet is.

Úgy érzem, hogy onnan verbuválódtak igazán össze azok az erők, amik később is kitartottak. Meg persze nekem is adott egy löketet az a hely, mert én is sok emberrel ismerkedtem meg ott, meg sok zenével. Voltak emellett olyan bulik is, mint például a Depeche Mode klub, és abban is volt egy ugyanilyen félórás szünet, amikor ömlesztve megkapott a közönség más stílusú zenéket.

Én ekkoriban kezdtem aktívan részt venni a nyíregyházi zenei életben, és elkezdtünk csinálni egy „alternatív-anti-diszkót". Talán ez volt az első olyan dolog, amikor a társaimmal kivonultunk a kazettáinkkal egy éjszakára és pakoltunk a Suicidal Tendencies-től kezdve mindent, ami a kezünk ügyébe akadt. Ebből aztán persze volt is botrány a Művelődési Központ vezérkarával. Később egy akkori barátommal, Szakál Miklóssal kitaláltunk egy bulit, a későbbi Haverock-fesztivált.

Ez úgy zajlott, hogy leültünk ketten, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy helyi zenei fesztivált. Persze ez akkor még csak úgy ment, hogy „te, figyelj, hívd már fel ezt meg azt a zenekart, hogy van-e kedvük eljönni fellépni”. Kétestés buli lett belőle végül és olyan sikeres, hogy a második évben is megrendezésre került. Aztán ki is vették az egészet a kezünkből. Támogatókat kapott, a Buszacsa is beszállt a technikai felszereléssel, meg egy „öreg-zenész” zsűrit is hoztak… Na ez volt az első pofonom ettől a zenei világtól. Igazságtalannak tartottuk, hogy a tudtunk nélkül újraszervezték az egészet. Végül annyi „megtiszteltetést” kaptunk, hogy a Kelet-Magyarországban egy 2x3cm-es hasábon megemlítették, hogy tavaly ez a mi kezdeményezésünk volt. De hát nem „kezdeményezés" volt ez, mert valójában mi szerveztük meg az egészet. Végeredményben ellopták tőlünk az ötletet, és egy "überpartit" próbáltak csinálni belőle, azzal, hogy tök jó lesz, de annyira azért nem lett jó, mert be is fulladt az egész a harmadik alkalom után.

Aztán voltak ennek utód-próbálkozásai, ahová amatőr és jól menő zenekarok, meg igazából bárki bejuthatott. Na ebből a geccsolásból, meg mocskoskodásból elegem lett, így aztán volt egy kis szünetem, egy kis csend, és végül basszusgitárral a kezemben tértem vissza. A gitárt Vass Attilától, a Szívtiproll zenekar bőgősétől szereztem, cseréltük egy cd-s-kazettás Sony magnóra. A bőgőzés tehát úgy indult, hogy jóban voltam Szántó Lacikával, akinek a művészneve Bobafett lett. Ő pedig összehozott engem két sráccal, Banykó Palival és Béres Gáborral, hogy csináljunk a Grandstand of Devils (G.O.D) nevű élő produkciójukhoz zenei aláfestést. Igazából akkor menő hardcore nótáknak, metálos hipp-hopp zenéknek az alapjait szedtük le és azokat játszottuk nekik, levégtelenítve, hogy tudjanak szövegelni meg kiabálni rá.

Ezek nagyon jó bulik voltak de közben a Gizi rémálma együttes is elkezdte kinőni magát ekkoriban. Előtte volt még egy zenekarom, a Dead Parson Company, de ez egy grimaszokkal bélelt zsákutca volt. Faith no More, meg Red Hot Chili Peppers feldolgozásokat játszottunk. Egy rétegnek ugyan tetszett, másoknak meg nagyon nem. Aztán már nekem sem, vagy hát nem éreztem úgy igazán magaménak, szóval végül szét is széledtünk. A zenekarban jó zenészek voltak: Papp Szabi, Kácsor Pisti, Óvári Tomi, Papp Zoli. Fasza csapat volt, na... Mezőtúron is játszottunk. Bulinak nem volt rossz, csak nincsen nekem olyan énekhangom, meg egyáltalán, kinek van olyan énekhangja, hogy Mike Pattont el tudja énekelni?

- Mikor alakult a Gizi rémálma?

- Nekem van egy videófelvételem egy garázspróbáról, a '96-os nyár vége környékén készülhetett, amin már öt-hat számot játszottunk, tehát akkor legalább egy éve próbálhattunk már. A második G.O.D. lemezen meg bőgőzöm is, úgyhogy ezekhez be lehet lőni.

- Ezek saját számok voltak?

- Voltak közte saját szerzemények is, de mint mondtam, ez a zenekar úgy jött létre, hogy a G.O.D.-nak kezdtünk el zenei aláfestéseket játszani, és mellette a saját szakállunkra is dolgozgattunk. Na ez volt az az időszak, ami hardcore szempontból hozott valami hasznot Nyíregyházának, mert ekkor volt itt például Leukémia koncert, és együtt játszottunk velük, úgy, hogy előttük felléptünk a Gizi rémálmával, meg Lacikáékkal. Egerből, Debrecenből is jöttek akkoriban ide koncertezni meghatározó magyar hardcore zenekarok, a Beholder-féle társaság is például. Elég színes pár év volt, ami aztán szép lassan le is csengett.

Nagy volt a fluktuáció, emberek jöttek, aztán elmentek, zenekarok alakultak és estek szét… A csúcsra járás után mindig van egy vákuum. A 2000-es éveket egyébként úgy nyitottuk, hogy előbb lezártuk szépen a 90-es éveket egy kis pihenéssel, kocsmatúra-presszózással…

Az interjú holnap, azaz szerdán folytatódik, itt a Nyírséghíren!